Moholy-Nagy László a 20. századi avantgárd művészet világhírű alakja. Képzőművészeti, elméleti munkássága, fényképei, kamera nélkül készült és nevétől immár elválaszthatatlan fotogramjai, filmjei, pedagógiai tevékenysége olyan jelentőségű volt, hogy túlzás nélkül állíthatjuk, Moholy óta másként látunk, Moholy-Nagy óta átalakult a művészetről való gondolkodásunk. Újításai az évtizedek során olyan természetessé váltak, hogy most szinte ismét fel kell fedeznünk, valójában mennyi minden kapcsolódik hozzá.

Moholy-Nagy a 20. század első felében, huszonévesen Kassák Lajos aktivista köréből indult, a magyar avantgárd egyik legfiatalabb művészeként. 1919-ben Bécs érintésével Berlinbe ment, ahol a dadaizmus, majd a konstruktivizmus hatása alá került, amelyeket azután egyéni módon továbbfejlesztett. Walter Gropius igazgató meghívására 1923-ban a weimari Bauhaus, az akkori legprogresszívebb művészeti iskola tanára lett, ahol a Fémműhely mellett az új művészeti nevelést meghatározó Alaptanfolyamot vezette. A Bauhaus több volt, mint iskola: a művészet, az élet, a tudomány egységét megvalósító életformát jelentett. Moholy-Nagy érdeklődése a kísérletező, újító iskolán belül a festészet, a fémműhely vezetése, könyvek írása és szerkesztése és az új tipográfia alkalmazása mellett az új művészi lehetőséget kínáló fényképészet és a film felé fordult. A fényképészet, és még inkább a film nemcsak technikailag jelentett újat, hanem jellegénél fogva alapvetően megkérdőjelezte a művészet hagyományos elveit, köztük a műalkotás egyediségét és a művész személyes közreműködésének jelentőségét.

Moholy-Nagy sokoldalú tevékenységében a fény volt az a központi rendezőelv, amely festményeit, szobrait, kollázsait, fényképeit, filmjeit, tipográfiai munkáit, színházi díszletterveit egyaránt meghatározta. A fényképészetben nem a valóság tökéletes leképezésének eszközét látta; meggyőződése volt, hogy a fényképezőgép és a filmfelvevő feltárásra váró, új lehetőségeket tartogat a modern ember számára, és végre felszabadít az ábrázolás, a valóságutánzás kényszere alól. A Bauhaus egész életét meghatározó élménynek bizonyult. Amikor Weimar, Dessau, Berlin és London után 1937-ben Chicagóban telepedett le, megalapította az "Új Bauhaust", és haláláig kísérletező, újító művész és teoretikus maradt. Az élet teljességét átfogó, hierarchiától mentes, minden ember számára elérhető és művelhető tevékenységnek tekintette a művészetet, és mélyen hitt a művészet pedagógiai szerepében.