A hódmezővásárhelyi Emlékpontban 2019. április 12-én, a Felvidékről kitelepítettek emléknapján Nagy Gyöngyi, az Emlékpont történésze „Szétszórtak bennünket, mint hulló levelet..." címmel kerül sor rendhagyó történelemórára.

Az Emlékpontban 2015 óta rendszeresen megemlékezünk ezen a napon, azzal, hogy rendhagyó történelemórák keretében mondjuk el, mi történt a felvidéki magyarsággal a második világháborút követő esztendőkben.

Az előadásban szó fog esni arról, hogy miért éppen ezen a napon emlékezünk. A történelmi háttérben megemlítem, hogy Hitler 1938 márciusában bekebelezte Ausztriát, majd 1938. szeptember 29-én megszületett a müncheni egyezmény Csehszlovákia felosztásáról. Az első bécsi döntés - 1938. november 2. - értelmében a Felvidék déli, magyarlakta sávja visszakerült Magyarországhoz. A döntés eredményeképpen 11.927 km² terület tért vissza Magyarországhoz, 869 ezer fős lakossággal, akik közül 752 ezer fő (86,5%) volt magyar. 1939 márciusában Kárpátalját a Magyar Királyi Honvédség birtokba vette, amely során valamivel nagyobb, 12. 161 km² terület került vissza Magyarországhoz. Ezek az események teljesen elmérgesítették a magyar-szlovák viszonyt. Az elkerülhetetlen összeütközésre a második világháború után került sor. Edvard Beneš egy olyan nemzetállam megteremtését tűzte ki célul, amelyben immáron csak szlávok élnek. Így született meg a kisebbségek kitelepítésének a tervezete. A Szövetséges nagyhatalmak azonban csak a német kisebbség esetében fogadták el a köztársaság elárulásának kollektív vádját. Az 1945 nyarán megtartott potsdami konferencia csak a szudétanémetek esetében adott szabad kezet a csehszlovák kormánynak, míg a magyarok kérdésében Csehszlovákia és Magyarország megegyezését javasolta. 1945. április 5. – Kassai kormányprogram - a csehek és a szlovákok egyenjogúságát hirdették, miközben a németeket és a magyarokat kollektíve háborús bűnösökké nyilvánították. A kormányprogram tehát bevallottan a szláv nemzetállam megteremtésére törekedett.

Beneš elnök 1945. augusztus 2-án kiadott elnöki dekrétuma járt a felvidéki magyarság számára a legsúlyosabb következményekkel: a felvidéki magyarokat megfosztották állampolgárságuktól, betiltották a magyar nyelv használatát a közéletben, kizárták a magyar hallgatókat az egyetemről, feloszlatták a magyar kulturális egyesületeket.

A magyarokat már 1945-től Csehországba hurcolták közmunkára, hogy velük pótolják az ott kialakult munkaerőhiányt, és helyet csináljanak a helyükbe érkező szlovákoknak. 1945 őszén több mint 9 ezer magyart vittek így el mezőgazdasági közmunkára. A felvidéki magyarok tömeges deportálása 1946 novemberétől 1947 februárjáig tartott. Ebben az időszakban 44 ezer személyt szállítottak fűtetlen marhavagonokban Csehországba. A magyarok kényszer-közmunkára való elhurcolása annak a Magyarország ellen indított nyomásgyakorlásnak volt a része, amelynek célja az ún. lakosságcsere-egyezmény végrehajtása volt. A csehszlovák-magyar lakosságcsere egyezmény: 1946. február 27-én Gyöngyösi János magyar külügyminiszter és Vladimír Clementis cseh-szlovák külügyi államtitkár által szignált egyezmény értelmében, a csehszlovák hatóságok annyi szlovákiai magyart voltak jogosultak Magyarországra áttelepíteni, amennyi magyarországi szlovák önként jelentkezett a Szlovákiába való áttelepülésre. A prágai kormány várakozásával ellentétben mindössze 60 ezer szlovák jelentkezett áttelepülésre, míg Szlovákiából 76 616 magyart szállítottak át Magyarországra. A Dél-Alföldön mindez Csongrád és Békés megyét érintette: Pitvaros, illetve Csanádalberti több ezres szlovák lakosságának közel háromnegyede, Ambrózfalva szlovákságának 40%-a, Békés megye szlovákságának fele költözött át Szlovákiába, összesen mintegy kb. 21-23 ezer ember.

Az előadásban több Felvidékről kitelepített, vagy Csehországba elhurcolt személy visszaemlékezéséből fogok idézni.

Nagy Gyöngyi történész