Május 26-án 10:30 órakor Günter Blamberger, a Kölni Egyetem professzora, a 2015-ben a Kalligram Kiadónál megjelent Kleist-életrajz szerzője és Földényi F. László, József Attila- és Széchenyi-díjas esztéta, műkritikus, irodalomtörténész, műfordító, egyetemi tanár, a Csernus Ákos-díj kuratóriumának tagja közös tárlatvezetést tartanak a kiállításban.

Földényi F. László előadása (részlet):

Milyen szerepe van a Gonosznak Kleist életművében? És egyáltalán van-e szerepe? Első olvasatra nyilvánvalóan van – gondoljunk Rupertre, Nicolóra, Kunigundára, Pedrillo mesterre vagy Hermannra, hogy csak néhányat említsünk azok közül, akiknek gonoszságát illetően az olvasóban és nézőben nem merül fel kétely. De ha olyanokat is felidézünk, akiket nem mi, hanem a szerző, vagy az adott történet valamelyik szereplője nevez gonoszoknak, akkor elbizonytalanodunk. Kohlhaas alakja merül fel elsőként, ez a korának „legelvetemültebb” embere, aki ugyanakkor az elbeszélő szerint a „legjóravalóbb” is volt. Gonosz lenne Kohlhaas? Vagy ellenkezőleg, jóravaló? Nem kérdéses, hogy milyennek látják őt a wittenbergi polgárok, akiknek a házát felgyújtja. De kérdezzük meg a gyerekeit vagy Hersét – ők biztosan tűzbe tennék a kezüket Kohlhaas jóságáért. És hasonlóan kettős arca van Congo Hoangónak (Eljegyzés Santo Domingón), Johann Mauconduit-nek (Hallatlan gyújtogatási eset), vagy éppen F. grófnak (O… márkiné), akit leendő felesége ördögnek lát, de csak azért, mert korábban angyalként is meg tudott jelenni. Így hát az „igazi” gonoszok eredendő gonoszságát is fenntartással érdemes kezelni. Ördögiek, nem vitás. De mégis más fából faragták őket, mint a korban népszerűségnek örvendő gótikus regények ördögi figuráit vagy Marquis de Sade hőseit, akiknek gonoszsága eredendő, velük született, és akiknek „sötétségét” semmi nem tudja árnyalni.

Kleist számára a gonoszság mindig is fontos kihívás volt. De nem teológiai összefüggésben foglalkozott vele. Nem érdekelte az „ősbűn” kérdése, nem az Istennel szemben álló őselvet látta benne. Ugyanakkor nem is morális kategóriaként foglalkoztatta; nem a szabadság problémája izgatta ennek kapcsán, mint Kantot, és nem az úgynevezett „gonosz maximák” kérdése, amelyek kapcsán Kant a gonosz iránti vonzalmat, a „radikális gonoszságot” magában az emberi természetben fedezte fel.

Miközben azonban a mindent legyőző isteni jóság kérdését éppúgy zárójelbe tette, mint az emberi természetnek és a morálnak a kérdéseit, a gonoszság problémájában mégis metafizikai dimenziókat fedezett fel. Sarkítva: szekularizálta a gonosz kérdését, úgy, hogy közben mégis megtartotta annak metafizikai aspektusát.