A rendezvénysorozat a jelenkori magyar művészeti élet fontos, ám Budapestről nem mindig látható helyeit, eseményeit, mutatja be. A sorozat fontos eleme a helyi művészeti élet, a művészetoktatás sokrétűségének bemutatása. Külön estéket szervezünk a művészekről készült filmek bemutatásának. A legtöbb eseményt élő művészeti produkciók egészítik ki a társművészetek – kortárs tánc, zene, performance – köréből. 

Vendégünk: A Szolnoki Nemzetközi Képzőművészeti Filmfesztivál

A kerekasztal-beszélgetés résztvevői:

Demeter István filmfesztivál-igazgató, Szurcsik József képzőművész és Ulrich Gábor animációsfilm-rendező
Válogatás a fesztivál díjnyertes filmjeiből


Szemadám György a 2014-es fesztivál megnyitóján: „Míg a képzőművészet hagyományos műfajairól elmondható, hogy a homo sapiens megjelenésével egyidősek, addig a film még másfél évszázados születésnapját sem töltötte be, hiszen az első mozgókép mindössze 1878-ban készült a lovával galoppozó Salle Gardnerről, s a Lumière-testvérek csak 1895. december 28-án tartották az első nyilvános vetítést. Kezdetben persze elkényeztették a vizuális művészetek e legfiatalabbját, hisz nem kisebb ember, mint maga Lenin – a tévedhetetlen ítész – mondta ki róla, hogy: ’Minden művészetek közt számunkra a legfontosabb a film!’ (A maga propagandisztikus céljait tekintve tökéletesen igaza is volt.) De a huszadik század elejének művészeit is elkápráztatta a mozgóképben rejlő lehetőség, s nagy jövőt jósoltak a műfajnak. Moholy Nagy László például, tanáros szigorúsággal, így vázolta fel a jövőjét: ’(A játékfilm – amely, legalábbis szellemileg, kétséges kategóriája a filmalkotásnak – már eleve kikapcsolandó.) Hátramarad tehát a riportázs, a szín -, az álláspont – és mozgáskísérlet, a trükkfilm, s az egész fölépítményeként a filmmontázsé.’ Tudjuk: a jóslat legkevésbé sem vált be, hisz a Moholy Nagy által csak zárójelben való említésre érdemesített – és időközben hallatlanul népszerűvé vált, immár ’moziként’ becézett – játékfilm messze maga mögé utasította a film egyéb lehetőségeit. Később aztán – mint ahogyan azt az elkényeztetett ifjú örökösöktől megszoktuk – még felmenője, a képzőművészet életképességét is elvitatta (lásd: ’a táblakép-festészet meghalt’), s bátyjával, a fotóval együtt az örökségét követelte. Ennek egyik eredménye az, hogy a nagy nemzetközi képzőművészeti vásárokon ma már hagyományos eszközökkel megformált képzőművészeti alkotásokat csak elvétve lehet látni, míg a fotóművek és a videóinstallációk teljes létjogosultságot nyertek képzőművészeti alkotásként. A különös csak az, hogy a kortalannak tűnő képzőművészet mellett a filmművészet egyre inkább koravénnek látszik. Rembrandt vagy Velázquez alakjai akár ma is köztünk élhetnének, míg egy ötven éve készült filmalkotásban már avíttnak tűnik a női hajviselettől és az öltözködéstől kezdve a világítástól a vágások ritmusáig, szinte minden. Itt, Szolnokon, 45 éve örülhetünk a 2000 óta már nemzetközivé lett Képzőművészeti Filmszemlének, ami bennem – a képzőművészben – olyan jóleső érzést kelt, mint amikor (egyre kevesebbszer) valakit tisztelettel hallok beszélni a felmenőiről.” 

A rendezvényere az aznapi kiállítási belépő érvényes.