A műgyűjtő szavak helyett képekkel írja a művészettörténetet. Módszere nem kis mértékben az intuícióra alapul, ám a tárgyak gyarapodásával érzékelhetővé, megfoghatóvá válik mindaz, ami a kezdetben csak feltételezés volt.

A történetírás sokszor már ismert tényeket helyez egymás mellé, de izgalmasabb feladat azokat visszafelé haladva meglelni, ami teremtő munkának tekinthető. A gyűjtött képek mágnesként vonzzák a hozzájuk köthető információkat. A szanaszét heverő dokumentumok tartalma hirtelen kapcsolatba kerül egymással, a mozaikdarabkák összeállnak. Saphier Dezső avantgárd lendülettel, elszántsággal keresi mindazt, amiről úgy véli, hogy a művészettörténeti kutatások eddig mellőzték. Így hozta felszínre a női festők több száz szereplős eltűnt világát. Szándékosan nem kereste a már jól ismert művészeket, mert ők már - megérdemelten - részesei egy olyan ismeretanyagnak, amelynek keretei, határai többé-kevésbé lezártak.

Az állítás, hogy volt női művészet, kérdést feltételez: Van-e olyan sajátosság, ami jogossá teszi a téma önálló tárgyalását? Két alapvető nézettel találkozunk: egy művészet van, nincs külön női és férfiművészet (ez utóbbi kifejezés nem is használatos). Mások szerint van női művészet, elhatároló jellegzetességekkel. Ez a kiállítás nem akar végleges választ adni a kérdésre, de lehetőséget teremt a továbbgondolásra és felkínál egy érdekes nézőpontot a magyar művészetben.

A nők nem voltak számszerű kisebbségben, viszont a tárgyalt korszakban háttérbe szorultak az élet számos területén. Mindezek ellenére a Saphier-gyűjtemény háború előtti festőnőinek bőven nyílt lehetőségük a tanulásra, hiszen java részük a felsőbb körökből származott. Volt alkalmuk a bemutatkozásra is, "... a rendes kiállítások mindegyike tarkázva van nőnemű művészekkel." - írta egy kritika az 1930-as évek elején. Szégyen, de az utókor bánt velük méltatlanul. A 20. század első felét bemutató kiállítások rendszeresen mellőzték a női alkotókat, és nemcsak itthon, hanem külföldön is késve került fókuszba a női művészet! Önálló témaként csak a legutóbbi évtizedekben tűnt fel, mintegy visszafelé íródva, a 20. századi alkotásokból kiindulva. Ezek tükrözik azt a látásmódot, lelkiséget, amely már korábban is megvolt, de csak ekkor jött el a közlés ideje. A "potencialitásból" "aktualitás" lett. Ezért is időszerű Saphier Dezső gyűjteményének a bemutatása, amely a friss élmény erejével hat, a műélvezeten túl mélyen elgondolkodtat, és nem hagy közönyösen.

A festőnők alkotásainak témakörei kötődnek a képzőművészet hagyományaihoz. Ennek ellenére beszélhetünk "női ikonográfiáról", tekintetbe véve a szokásos témák egyéni megoldását. A női kézírás más, mint a férfiaké. Nem túlzunk, ha azt állítjuk, hogy a készülő festmény "neme" már a palettán eldől, még akkor is, ha az ösztönös kézmozgást elfedi a tanultság, a tervezettség. Természetesen az egyik, minket leginkább foglalkoztató kérdés, hogy miként látta magát, nemi identitását a nő, aki eddig szereplő, motívum volt a férfiak festményein.