"Én is orvos leszek", de én a szegények orvosa" - mesélt kisgyerekkori fogadkozásáról a halála előtti évben készült portréfilmben Levendel doktor. " A szegényeké, a hajléktalanoké, az alkoholistáké, a legsérültebbeké - vagyis mindenkié. A film végén a rendező-riporter megkérdezte: kicsoda Levendel László, hogyan lehet ezt megfogalmazni? Az orvos-professzor erre így felelt: "egy csóró srác, akit az élet rászorított, hogy mindig többet teljesítsen...".

Túlélte a munkaszolgálatot, a bori koncentrációs tábort, az "erőltetett menetet". 1944 végén Baján megszökött, a már felszabadult Szegedre gyalogolt, és beiratkozott az egyetemre. 1948-ban, a forradalom centenáriumán az ország legkiválóbb egyetemistájaként jutalmazták, doktorrá fogadta az egyetem. 1951-ben, a koncepciós perek idején azonban nehéz körülmények között kezdte meg orvosi pályáját: büntetésképpen a Hódmezővásárhely melletti Kútvölgyre helyezték, ahol jobbára gyógyíthatatlan tüdőbetegeket ápoltak. 1952-től haláláig az Országos Korányi TBC és Pulmonológiai Intézetben dolgozott, többek között Mezei Árpáddal, az Európai Iskola egyik teoretikusával is közeli barátságba került Mezei révén ismerte meg ennek a képzőművészeti műhelynek még élő, de szellemileg-egzisztenciálisan ellehetetlenített alkotóit: Anna Margitot, Bálint Endrét, Jakovits Józsefet, Gyarmathy Tihamért, Ország Lilit. Némelyiküket hosszú évekig, évtizedekig gyógyította - és nem csupán pácienseinek tartotta őket, hanem megszerette őket és értője lett művészetüknek is.

Felesége, Lakatos Mária főorvos mellett gyógytornászként ugyancsak a szanatóriumban dolgozott Kövesházi Ágnes, Kövesházi Kalmár Elza szobrászművész lánya, az egykori Madzsar Alice vezette mozgásművészeti stúdió táncosa. Levendelék az ő közvetítésével ismerték meg - és gyógyították - Palasovszky Ödönt, majd Kassák Lajost, Dési Huber Istvánt és Derkovits Gyula özvegyét is. Egyik művész Anna Margit: Magány a másiknak "ajánlotta" Levendel doktort, ő pedig, Dávid Katalin művészettörténész szavaival: "olyan orvos volt, aki meggyőződéssel tudta, hogy minden betegség csak akkor gyógyítható, ha az egész embert, testet és lelket egyaránt meggyógyítja...

...Vajon fölmérte-e valaha is a tudományos irodalom, hogy az '50-'60-'70-es években a művészeknek hány alkotása csak azért születhetett meg, mert mögöttük állt az orvos-barát? Az ő szerepe része a korszak művészettörténetének...".