Az idén hetven esztendős, Kossuth-díjas Molnár Sándor, a Széchenyi Művészeti Akadémia tagja, az ötvenes évek végén, a Zuglói kör alapítójaként kezdte pályáját, a korabeli francia lírai absztrakt festészet hatása alatt. A kiállítás címe Molnár évtizedek óta gyakorolt festészeti (és élet-) programjának, az ún. festő-jógának az utolsó állomását jelenti. A föld-, a víz-, a tűz- és a kristály-képek fokozatait a levegő-képek követik, végső állomásként.

A Molnár által mesterével, Hamvas Bélával a hatvanas években a keleti filozófiákra építve, elméletileg megalapozott és azóta is nagy kitartással és invencióval művelt festészetben a természeti látvány szolgál kiindulópontul az elvont forma megteremtéséhez. Ezt azonban a festő intuíciója, érzelmei és fantáziája által fokozatosan átalakítja, új világot teremt, életteli, személyes élménnyé teszi konkrét természeti formát.

A most kiállított, zömmel nagyméretű "üres képek" valójában nem üresek, nem monokróm festmények, mert mint a festő mondja: "Az üresség nem a semmi, hanem a teljes létezés meg nem nyilvánult módon. Miután az öreg festő lebontotta és föladta a világot, koldul haldoklásra és a halál utáni létre készül, ami azt jelenti, hogy azonosul az ürességgel." Molnár piktúrája a magyar absztrakt festészet egyik csúcsa, többek között Gyarmathy Tihamér, Hortobágyi Endre, Lossonczy Tamás, Martyn Ferenc, Molnár László, Veszelszky Béla életművével együtt.

Az absztrakció szabad formaalakítása mindig szigorú kompozíciót, rendkívül igényes és invenciózus színhasználatot jelent Molnár számára. Az ürességet is éppen a színek által teremti meg, amelyek tárgy nélküli, anyagtalan megjelenítése különleges festői feladat. Képei mintha kívül állnának az időn: a hétköznapok nem érintik meg, mert nem a tudat felszínén zajló események érdeklik, hanem a kollektív tudatalatti, az örök és általános létezők világa foglalkoztatja. Célja az illúzióktól megszabadított valóságot megvalósítani képes, tisztán szellemi jellegű festészet létrehozása volt és maradt máig is.