Vojnich Erzsébet festészete a kortárs magyar képzőművészet élvonalába tartozik, alkotásit ismerve mégis a kevesek festőjeként aposztrofálható. Műveinek visszatérő motívuma az épített belső tér. Termek, csarnokok, lépcsők tárulnak fel előttünk sejtelmes fényben és mindig lakatlanul. A pasztellszínekben játszó, perspektivikus terekben nem tudjuk honnan és hová vezetnek a lépcsők, hová nyílnak az ajtók - egyáltalán vezetnek-e a terek valahová, vagy inkább az örökös "belső" bolyongásainkhoz szolgálnak színpad gyanánt.

Vojnich termei üresek, mégsem kihaltak, vagy szorongatóan, kísértetiesen néptelenek - egyszerűen csak "állnak az időben". Távol minden trendin harsánytól, locsi-fecsitől, pillanatnyitól. Képei, mint egy-egy monolit tömb, súlyosak, mozdulatlanok. E műveket szemlélve csendben eltöprenghetünk, hogy a Lényeg megfejthetetlen, legfeljebb csak megsejthető, hogy a valóság mégoly tökéletes álarca mögött is valami mélyebb értelem, titok lappang.