A régi görögök az orkesztiké fogalma alatt a táncművészetet értették - mindazt, ami a tánchoz tartozik. Bővebb jelentésében magában foglalta a táncot, a hozzá tartozó zenét és poézist - szó szerint: az énekelt költészetet.

A 20. század eleji mozdulatművészet tudatosan fordult vissza a görög gyökerekhez: a hagyományos koreográfiai beidegződésektől mentes szabad testmozgást, az emberi test természetes mozdulatait állította a középpontba.

A szorító balettcipő és a tütü helyett mezítláb, görög lepelben táncoltak. A hajdani előadások fényképein szinte festői zsánerjeleneteket láthatunk.

Raymond Duncan (1874-1966) rekonstruált görögtorna-rendszerének művészi táncokká alakítását nővére, Isadora Duncan (1878-1927) és tanítványainak előadásaiból ismerte meg a közönség. Nálunk Dienes Valéria (1879-1978) matematikus, filozófus, esztéta népszerűsítette az orkesztikát, amit Raymond Duncan párizsi iskolájának növendékeként sajátított el.

Az orkesztika hazai mozgalma szorosan kapcsolódott a progresszív művészeti törekvésekhez.

A Duncan-Dienes-rendszer hagyományait ápoló Magyar Mozdulatművészeti Társulat - A modern tánc magyarországi hajnala (1912-1948) című vándorkiállítása - most az Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeumban tekinthető meg. Ehhez kapcsolódik a modern mozdulatmozgalom pedagógiai vonatkozásait bemutató Az Új Iskola és az orkesztika című kamarakiállításunk.