Témánk egy huszadik századi trauma, egy huszadik századi mítosz, (vajon mítosz-e egyáltalán?,vagy mitizált eseménysor?), egy-több évszázadra való elmélkedés.

Képeket festeni s ebből kiállítást rendezni rettentő kihívás, hisz elhasználódott már minden jel, a jelentéstartamok erodálódtak, s mégis, mire sem mentünk velük.

A holocaust kapcsán a huszadik századi nyelv, kép és gondolkodás hatalmas kincsestárat nyert magának. Létrejöttek olyan kifejezések, felbukkantak olyan attribútumok melyek csak és ezután jó ideig ezt a drámát hivatottak jelölni.

Gondoljunk csak bele. Mindjárt a személyes megfogalmazások mentén, az Érintett, a Túlélő, a Második generációs kifejezések szinte már egyfajta szemérmességgel utalnak az Eseményben való részvételre. Vagy a tárgyak, egyszerű, hétköznapi főnevek új jelentései: Vagon, Bőrönd, tetovált szám, drótkerítés, kémény, füst. Ugye ezek azok a kifejezések, amikkel nemigen lehet 1945 óta tréfálkozni áthallások nélkül.

S máris itt vagyunk az adornoi dilemmánál: lehet-e (szerinte ugye nem lehet) Auswitz után verset írni. Dehogynem. Meg is születtek a versek, (pl. Pilinszky versei, s utána még mennyi, s milyen), a drámák, regények, visszaemlékezések, az irodalom azóta is ontja magából a kibeszélhetetlent. Szinte csak és csakis ez az a Dolog (dolog értik, Valami, , Esemény, a kimondhatatlan) amivel foglalkozunk, hisszük, hogy foglalkozni kell.

A Shoah, a Holocaust kutatható, feldolgozható és kijelentő, sőt állító mondatokban tudományosan értelmezhető. Az elszenvedők (zsidók, cigányok, meg a többi nép) pedig magukba rejtik, visszagyömöszölik,vagy épp a sárga csillagot, mint kitüntetést viselik, a kiválasztott nép szenvedésének legmagasabb rendű stigmájaként.

Rettegésből is lehet katedrálist építeni, s a mi rettegésünk nem az utcán masírozók, vagy a beszélő helyeken (parlamentekben) ordítozók által okozott rettegés. Hanem azoknak a félelme, akik egykor Európa utcáin bőröndjeiket cipelve, gyerekként, felnőttként jámbor ijedelemmel néztek a megjósolhatatlan jövőbe – mely, mint mi már tudjuk nem adatott nekik. Mármint a jövő. Ez az a rettegés- a jövőkép kiábrándító hiánya, ami templomi méreteket ölthet. "Semmi sem garantálja – írja Márton László 1989-ben-

 - hogy az utánunk következő korszak nem fogja az Auswitz mértékű bűntetteket, s főleg az emberi érzés velük járó pusztulását maguktól értetődőnek tekinteni."

Igen, ez a vélt magától értetődöttség a legveszélyesebb. Erre hívja fel számos kiállítás-mint épp ez a pályázati anyag is-a figyelmet. A holocaustról épp a a felbukkanó, s veszélyesen elburjánzó közöny miatt nem lehet csak és kizárólag drámaian írni,ezt tudta Kertész Imre aki Sorstalanság regényét egy dodekafon zeneműként írta le. S tudta ezt Zbigniew Libera nagy botrányt – és figyelmet- kiváltó Auswitz –legojával, Németh Ilona somorjai talpfáival.

Nehéz a képes beszédben vallani a halál botrányáról, különösen az ilyen, iparilag előállított, társadalmilag elfogadottá tett tömeghalálról. Nem készült még el a haláltáborok michelangelo-i Pietája, a Holocaust Isenheimi oltára, Máté passiója (még Schönberg Varsói túlélője is csak egyedi kísérlet a remekművé válások során). Sok az attribútum, sok az illusztrativitás, sok a Munch-i Sikoly, s kevés a személyes dráma monumentálissá emelése.( Sosem kérdeztem meg anyámat, bátyámat, mit éreztek, gondoltak a három napos vagonúton, féltek-e, vagy csak éltek ,túléltek minden percben).

Barna Sándor gyűjtő, a Symbol Art Galéria tulajdonosa a Holocaust évforduló és személyes indítékok alapján készítette elő a nyílt pályázatot,melyet azután Faludy Judit és Fitz Péter krátorok szerveztek és bíráltak el, készítették a reprezentatív kis kiadványt a kiállított művekből. harminckét alkotó művei szerepelnek a tárlaton profik és amatőrök, kezdők és ismert művészek egyaránt résztvevői a kiállításnak. A fődíjat Vincze Dániel egri egyetemi hallgató nyerte valóban érzékeny és a tárgyszerűségében bensőséges, az Auswitz-Birkenau múzeumban látható bőrönd halom képi ábrázolásával. Izgalmas művek (mint Csorba Simon vas-síkplasztikája,vagy Gábor áron korai, de témába vágó festménye )mellett sajnos a fentebb leírt általánosságok, drámává hangolt érzelgősség, vagy kaotikus drámaiság jellemezi az emlékezés munkák nagy részét. Kiemelkednek azok az érzékeny rezdülések, mint Kováts Albert és Mózes Katalin kollázs munkái, m melyek túllépve a tragédia primer ábrázolásán egy eszköztelen gesztus adekvát felmutatásával emlékeznek. Heller Zsuzsa videója-mely kiegészítésként jelenik meg a tárlaton épp ezt a vonalat, a non- verbalitás, a képi kifejezés érzékenységét erősíti.

A tárlat estlegességeivel, képi paneleket és tematikai sémákat felsorakoztató darabjaival együtt is fontos állomás, vállalás és jelzés. Ez az Ügy, a Kibeszélés ügye minden műfaj, minden művészeti ág feladata marad.

Ezt szolgálja a katalógus, és a tárlat vándorkiállítássá szélesítése is.

Valéry-vel kezdtem, s vele is fejezem be: "A megértés révén beálló megsemmisülés ne legyen teljes, a jelentések összefüggjenek".

Sinkó István