A színváltó, színjátszó hatással élő pigmenthasználat a festészetben Firenzében és környékén tűnt fel a XIV. század vége felé. A tanulás, gyakorlás évei alatt a műhelyekben, szoros szakmai közösségekben élő és egymással rivalizáló fiatal festők technikai újításai azonnal közkinccsé váltak, amint egy-egy új műtárgy megjelent a közönség előtt.

Az új anyaghasználatok, receptek kéziratos formában terjedtek a festőműhelyekben. A cangiante színjátszó hatást, vagyis a tisztán alkalmazott színek bizonyos kombinációival a keleti selymek optikai ragyogását megidézni képes eljárásait sokan kipróbálták, hagyományos technikákkal fatáblára, falfelületre, majd vászonra festve. Ezek a cangiante részletek minden esetben drapériát, öltözéket jelenítenek meg valamelyik fontos személyen, a kompozíció egy kiemelten jelentős alakján. Ráismerünk a Cennino Cennini később nyomtatásban is megjelent kézikönyve („Il Libro dell'arte") receptjeiben megjelölt színakkordokra az Uffiziben, a londoni National Galleryben, a Vatikánban a Capella Sistina megtisztított mennyezetén, a budapesti Szépművészeti Múzeum Régi Képtárában, váratlanul vagy már ismerősen elénk tűnő, a vizsgált festmény többi részletétől eltérő szemlélettel festett intenzív fény-szín látványra: ez egy cangiante motívum.

2001 óta kutatom a színváltó hatások lehetőségeit elsősorban festészeti gyakorlatomban, másrészt történeti vonatkozásban, ugyanakkor a fizika, optika jelenségei, törvényei felől is vizsgálódva, a nagy európai múzeumok gyűjteményeiben szemlélődve.

Ilona Keserü Ilona, 2014