Egy a XIX. század végén megjelenő filozófiai irányzat, melyet utólag perszonalizmusnak neveztek el, - szerény értékelésem szerint - tovább lépett a lét puszta megragadásánál. Amikor később Emmanuel Lévinas (1906-1995) - aki Karol Wojtyla, a későbbi II. János Pál pápa filozófiai gondolkodására is nagy hatást gyakorolt - egy helyen az „arc epifániájáról" beszélt, akkor a filozófiai gondolkodás egy olyan szempontját emelte ki, amit szintén régen elfelejtettek, elfelejtettünk.

A létezés önmagában arctalan. Éppen a szubjektivitás, önmagunk tételezése teszi jelenvalóvá, személyessé a létet. Ez azonban még puszta szolipszizmus (énközpontúság) volna, melyben az alany önmagát tételezi a világban, mint személyt és egyben önmagába is zárkózik. Ennek a gondolkodói körnek a nagysága abban rejlik, hogy rámutatott arra: az ember a másik felé fordul. A másik („l'autre" - vö. Levinas) tekintetében hirtelen az én tekintetem is megjelenik. A létet - önmagam tételezésén keresztül - a másik arcának felragyogásában ismertem meg.

Bukta Norbert arcai - mint annyi portré a festészet történetében - erről a tapasztalatról szólnak. Az arc filozófiája a képben, a műalkotásban materializálódik. Különös jelentősége ezeknek a képeknek, hogy egy-egy munkán sokszor egyszerre több művész is dolgozott, kollázsként összeadva a meglátásaikat - különös módon fejezve ki így azt, hogy rászorulunk egymásra. Ez nem puszta önkifejezés, magamutogatás, szolipszizmus, hanem sokkal inkább egy nagy lépés az igazi perszonalizmus, a másik megtapasztalása felé.

Dr. Gájer László római katolikus pap