A második világháború végén egyértelművé vált, hogy a két szuperhatalom, az Amerikai Egyesült Államok és a Szovjetunió nem tud megegyezni Németország jövőjéről. Miután sem az 1949-es berlini válság, sem az 1952-es sztálini rendezési terv nem oldotta fel a patthelyzetet, a német kérdés egészen 1991-ig megoldatlan maradt. 1952 derekától mindkét fél hosszú távra rendezkedett be saját befolyási övezetében. A német kommunisták, Walter Ulbricht vezetésével nekiláttak az NDK szovjetizálásának. Szigorításokat vezettek be a német–német határon az aggasztó mértékű kivándorlás miatt. Megkezdték a kolhozosítást, a termelőeszközök, gyárak, üzemek, kisvállalatok állami tulajdonba vételét. A keletnémet állampárt, az SED (Sozialistische Einheitspartei Deutschlands) felszámolta a tartományok önállóságát, hogy a központosított országot könnyebben irányíthassa.

A keletnémet polgárok elégedetlensége az erőszakos átalakítások és az egyre nehezebbé váló munkafeltételek miatt pattanásig feszítette a helyzetet. Sztálin halála után több helyen tiltakoztak és sztrájkoltak a munkások, és ezért az új szovjet vezetés az NDK-ban is lassítást javasolt. A magyar pártvezetőket június 13-án Moszkvába hívták, utasították őket a „hibák" kijavítására, leváltották Rákosi Mátyást és Nagy Imrét nevezték ki miniszterelnöknek. A Kreml új urai elrendelték, hogy mindenki tartsa magát az általuk megszabott „új irányhoz", de a német kommunisták hajthatatlanok voltak. „A szocializmus felépítése az NDK elsőrangú feladata, az osztályharc éleződése elkerülhetetlen, az ellenséges erők ellenállását pedig le kell törni!" – jelentették ki. Hogy a felfegyverkezés és az erőltetett nehézipari fejlesztések költségeit megteremtsék, a kommunista párt úgy döntött, jelentősen megemeli a gyárakban és üzemekben dolgozók kötelező normáit.

Válaszul 1953. június 16-án több száz építőmunkás vonult az utcára Berlinben. A munkások a Sztálin sugárúton át a Minisztériumok Házáig meneteltek, és a normaemelés visszavonását követeljék. Az esemény azonban – akárcsak 1956. október 23-án, Budapesten – hamar szovjet- és rendszerellenes tüntetéssé változott. Berliniek ezrei csatlakoztak a munkásokhoz követelve a kormány azonnali lemondását. Hamarosan már szovjet zászlókat égettek, a futótűzként terjedő hírek hatására pedig mintegy 650 településen kezdődtek spontán tüntetések. Az antikommunista ellenállás erejét, elszántságát jelzi, hogy 600 gyárban hirdettek sztrájkot, 140 pártirodát és tanácsházat ostromoltak meg, miközben 1400 politikai foglyot szabadítottak ki. A kommunista vezetők a szovjet hadsereg főhadiszállására menekültek. Úgy tűnt, a rendszer összeomlott, és a szabadság karnyújtásnyira van. A szovjet megszállók azonban szükségállapotot hirdettek, és az utcákra vezényelték a Vörös Hadsereg páncélos alakulatait. A berlini forradalom leverése brutális volt. Több mint 50 tüntetőt megöltek, 13 000 embert tartóztattak le és legalább 1 600 főt ítéltek el.

1957. június 17. évtizedeken át nyomasztotta a német kommunistákat. Amikor 1989-ben a magyarok lebontották a vasfüggönyt, és átengedték a szabadságra vágyó keletnémeteket, megkezdődött a visszaszámlálás az NDK felett. 1989 antikommunista forradalma lebontotta a berlini falat, és véget vetett az NDK létének. Németország újra egyesült. Az egységes Németország pedig lehetővé tette, hogy Európa is újra egyesüljön.

Sokkal tartozunk 1953 berlini hőseinek és büszkék vagyunk rájuk. Ahogy büszkék vagyunk 1956 budapesti, 1968 prágai hőseire és a lengyel Szolidaritás harcosaira is. És közös sikerünkként tekintünk 1989-re, „a csodák évére" is, amelynek eredményeként visszanyertük függetlenségünket és szabadságunkat.