Veress Pál Budapesten végezte a Képzőművészeti Főiskolát, Szőnyi István tanítványaként, 1938-tól 1943-ig. Ezzel párhuzamosan, 1942 és 1944 között, a Pázmány Péter Tudományegyetemen régészetet, néprajzot és művészettörténetet hallgatott. A katonaság és a hadifogság után 1948-ban tartotta első egyéni kiállítását Budapesten, azonban a korszak művészetpolitikája, a szocialista realizmus nyomása elől kenyérkeresetül más pályát is választott: először Kassák "Alkotás" című folyóiratának az olvasószerkesztője volt, majd a lap megszűntével elhelyezkedett a Magyar Távirati Irodában fordító-újságíróként; idővel a Világgazdaság, később a Heti Világgazdaság szerkesztője lett. A festéssel azonban nem hagyott fel, és a 60-as évektől kezdve rendszeresen kiállított Magyarországon és külföldön. 1995-ben Köztársasági Érdemrendet, 1998-ban Érdemes Művész kitüntetést kapott. Tagja volt a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémiának, a Magyar Képzőművészek Szövetségének és a Magyar Festők Társaságának.

Kezdeti, fauve-os figurális képeitől fokozatosan eltávolodva emberi vagy állati alakokra utalásszerűen emlékeztető figurákhoz jutott, ezeket az alakzatokat bálványoknak nevezte. Utolsó éveiben a komor színekből élénkebbek, a bálványok "lecövekeltségéből" mozgalmasabb figurák lettek.

Technikáiról így ír egy feljegyzésében: "A salakreliefek azért keletkeztek, mert a bálványokhoz vezető tömörítéshez valami hiteles megoldást kerestem. Koksz-hamuból, fehércementből, műgyantából kísérleteztem ki egy rendkívül szilárd anyagot. Ezzel a kép síkjából kiléptem a harmadik dimenzióba. Megtaláltam a technikát, amely alkalmas rá, hogy kibontsa, kikényszerítse belőlem a tudatom alatt rejtve élő, rám jellemző formát. A fanyomat-kollázsokhoz bőséges deszkalap-gyűjteményemből kiválasztottam az elgondolt képhez illőket, festékkel bekentem - ha túl vastag lett, ronggyal törölgettem -, és levágott, letépett papírdarabokat fektettem rájuk. Ezeket rásimogattam, rádörzsöltem a tenyeremmel, aztán a kartonon képpé rendeztem, és felragasztottam a deszkára. A monotípia-kollázsoknál a befestékezett lap hátára rajzoltam ecsetnyéllel és az így nyert, különleges textúrájú papírt ragasztottam fel. A harmadik, újabb technikám: az így befestékezett, kivagdalt lapokat egyenesen a falemezre dörzsöltem át, majd a papírokat lehúztam az alapról, és így kollázs-jellegű, de szabályos olajképet kaptam. Az új utam: a fehér kontúr és a kibontott színek."