A színházi látványra gyakran gondolunk úgy, mint a szöveges-dramatikus cselekményt kiegészítő környezeti világra: a díszlet- és jelmeztervező a színházi rendezővel szorosan együttműködve olyan látványvilágot alkot, mely a cselekmény kontextusát leginkább támogatja.

Létezik azonban a színházi látványtervezésnek egy olyan megközelítése, amikor az előadásban a vizuális elemek önálló életre kelnek, és nem kiszolgálják, hanem megteremtik, inspirálják a színpadi események sorát. Az ilyen előadások a látványszínház vagy vizuális színház műfajába tartoznak.

A vizuális színházban a kosztümök, tulajdonképpen test-maszkok kilépnek az alkalmazott képzőművészet kereteiből és mintegy kifejezőeszközként közvetítenek tartalmakat, jelölnek érzelmi állapotokat vagy akár társadalmi jelenségeket.

Ezen a kiállításon három olyan női alkotó munkái szerepelnek, akik ennek a színházi formanyelvnek képviselői, és akik számára a jelmez vizuális nyelven „beszélő” animálható burok, mozgatható-változtatható lágy szobor. Bérczi Zsófia, Nagy Fruzsina és Szűcs Edit látványtervezők számára a színházi jelmez a vizuális közlés autonóm eszköze. Társadalmi jelenségeket, érzelmi állapotokat kifejező "testmaszkjaikat" rendhagyó módon a Kiscelli Múzeum rejtélyes katakombájában mutatják be.