Anna Neizvestnova a személyes és a kollektív emlékezettel dolgozik. A „Szocialista realizmus árnyai” projekt a kultúrában az önkényuralom jelenlétét kutatja.

Anna Neizvestnova alkotásai az 1934. augusztus 17 – szeptember 1. között megrendezett Szovjet Írók Első Kongresszusán készült, eredeti fotók alapján születtek, ahol a „szocialista realizmust” mint művészi és irodalmi kifejezésmódot egyeduralkodóvá tették a Szovjetunió területén. A projekt rávilágít egy ilyen döntés veszélyeire, feltárja az emberi értékek és az emberélet jelentéktelenségét egy ideológia uralta helyzetben.

A fekete-fehér grafikák az emberi természet fény- és árnyoldalait jelképezik, lehetőséget teremtve az egyes személyek „mutációjának”, átalakulásának kifejezésére, tekintettel azok egyéni felelősségére kortársaik elnyomásában, tömeges letartóztatásában.

Az 1934-es Szovjet Írók Első Kongresszusán megjelent 591 résztvevőből a következő években 220 személy elnyomás alatt élt és alkotott. Vajon elszámoltattak-e bárkit ezen írók üldözéséért és haláláért? Csupán 1954-ben, Joszip Sztálin 1953-as halála után, a Nyikita Hruscsov-féle „olvadás” alatt fordulhatott elő, hogy Alekszander Fagyejev, a Szovjet Írószövetség elnöke és főtitkára, személyes felelősségét felismerve, végezzen magával, miután az általa elítélt írók kiszabadultak a börtönből és munkatáborokból.

Egy ideológia nyomása alatt az emberek személyes belső változásokon mennek keresztül. Túlélésük érdekében el kell fogadniuk az új irányelveket, vagy láthatatlan „csendes kisebbséggé” kell válniuk, akik nem képesek vagy nem hajlandók felismerni személyes felelősségüket az akaratukkal vagy akaratukon kívül zajló folyamatokban.

A művész túlméretezett mosolyokkal és tapsoló kezekkel fejezi ki az emlékezetes kongresszus után várhatóan bekövetkező, tudatos vagy ösztönszerű egyéni emberi átváltozások iránti fokozott figyelmét. Ezekben a részletekben a mosoly, mint „ragadozó vicsor”, a taps, mint „kéz kezet mos” jelkép és idióma jelenik meg.

A kulturális szférára irányuló önkényes befolyásolási szándék többek között az alkotók mellőzésében, figyelmen kívül hagyásában vagy korlátozásában is tapasztalható. Ekképp a projekt bármikor alkalmazható egy aktuális kulturális és társadalmi helyzetre.

A kiállítás a ma emberéhez és abbéli képességéhez szól, amely képes átlátni az ideológiák által előírt ellentéteken és képes hozzájárulni a társadalom - politikán túlmutató - modernizációjához.
Ez az örök érvényű üzenet.


Anna Neizvestnova

Anna Neizvestnova grafikus művész és tervezőgrafikus. Munkáiban a papír áll a középpontban. Könyveket tervez és illusztrál, iskolaszereket tervez, papírból hatalmas tér-installációkat készít, amelyeket a világ számos országában bemutattak. Alkotásainak a papír nem alkalmi alapanyaga. A papírra nyomtatott információ tényszerűségét kihasználva, Anna Neizvestnova ellentmondást hoz létre a forma és a tartalom között, amivel új művészi és érzelmi távlatokat nyit meg. „A szocialista realizmus árnyai” című projekt eredetijén a grafikák óriási papírlapokon láthatók. A művész a fotódokumentumok vizuális történelmi jellegével dolgozik, új értelmet adva a tartalomnak.

Anna Neizvestnova a Moszkvai Nyomdaművészeti Állami Egyetem grafikus és művész szakán végzett. Számos „Artist in Residence” (meghívott művészi) program résztvevője, nemzetközi dizájn és kortárs művészeti versenyek díjazottja, tiszteletbeli ösztöndíjak és támogatások birtokosa: UNESCO, The Trust for Mutual Understanding (USA), Fondo della Provincia di Firenze (Olaszország), Agder Kunstnersenter (Norvégia), Pilsen 2015 Európa Kulturális Fővárosa (Csehország), Kalknetzwerk eV (Németország), valamint tíz önálló kiállítás különböző országokban. Dolgozott a The AST Publishing House, The Azbuka Attikus Publishing House, Machaon, OGI, Adaptec/T-ough Press, The ALT Company illusztrátoraként és grafikusaként. Ezekkel a szervezetekkel szabadúszó művészként továbbra is együttműködik.


A művész gondolatai

Egy irodalmi szöveg olyan különleges belső valóság, amely saját szemantikai jelentéstartalmán keresztül érthető meg. Nincs szüksége díszítésre, vizuális kiegészítésre vagy magyarázatra. Egy műalkotás szembesíti a művi valóságot az irodalom valóságával szimulálva, így kapcsolva össze bonyolult játék-kölcsönhatásokat, viszályokat vagy ellentmondásokat. E két valóság párhuzamos síkon helyezkedik el, de mindkettő papír-valóság.

Miért van szüksége az emberiségnek egy jelrendszerre, amely oly’ összetett, mint maga a nyelv? Amennyiben az emberi nyelv az állatok jel-alapú kommunikációjának kulturális helyettesítő formája, miért szolgál összetett érzelmi állapotok sokaságának továbbítására, melyeknek a faj önfenntartásában semmi szerepe sincs? Mi a költészet szándéka? Miért van az embernek szüksége olyan érzelmek megélésére, mint szomorúság, vágyakozás, nosztalgia a múlt iránt? Miért éljük bele magunkat ókori regények halott szereplőinek sorsába? Miért várjuk, hogy egy irodalmi mű stílus és kompozíciós szabályokat kövessen? Honnan ered ezen minőségi ismérvek elérése iránti igény?

A nyelv azonban hamis struktúrákat és elméleteket is alkothat, melyek lehetnek éppúgy életképesek, mint tévesek. A papírral való munkában találtam meg azt a minőséget, amely képes kifejezni a hamis és fondorlatos elméletek és értékek törékenységét.