Budapestnek szennyes története is van: az életkörülményeket mindenkor meghatározó higiénia a szennyvízzel is összefügg.

Pöcegödörtől a fénylő szaniterig terjedő történetünk olyan részleteket tartalmaz időszaki kiállításunkban, mint a csatornázás fejlődése, az illemhelyhasználat módjai és a hozzájuk fűződő mentalitás története.

Mi a kapcsolat egy nagyváros halálozási statisztikája és egy vécécsésze között? Mi köze van Széchenyi Istvánnak az angolvécéhez? Hogy oldották meg a reformkori pest-budai hölgyek a „kisdolgukat”? Hogyan alakult ki a fürdőszoba mint különálló funkcionális helyiség? Többek között ezekre a kérdésekre keressük a választ legújabb időszaki kiállításunkkal.

Jóléti társadalmunk öntudatlanul élvezi a hétköznapok eszközeinek előnyeit; magától értetődő számunkra a csapból folyó víz és a vízöblítéses vécé. Pedig ezek széles körű használata nem olyan nagy múltú ahhoz képest, hogy mekkora előrelépést jelentettek a higiénia történetében. A mindennapok tisztaságát, kényelmét meghatározó eszközöket a használók számára többnyire láthatatlan hálózat egészíti ki és teszi működőképessé: földalatti csövek világa alkot hatalmas rendszert, amely tisztaságot biztosít a víz lakásokba vezetésével és a szennyvíz elvezetésével. Kiállításunk ezeknek a mindennapi higiéniai eszközöknek a történetét járja körül úgy, hogy feltárul mögöttük az a hatalmas föld alatti hálózat, amely a 20. század elejére már a modern metropoliszokhoz közelítette Budapestet is.

Az újkor egyik legfőbb jellegzetessége, az urbanizáció, a városok lakosságszámának növekedése világszerte problémák sorát szülte. A kis területen összezsúfolódó lakosság a gyorsan iparosodó nagyvárosokban, például Londonban is komoly közegészségügyi kihívás elé állította a hatóságokat. A megelőző korokból örökölt csatornarendszerek elavultsága, vagy éppen a csatornázás teljes hiánya az emberi életeket közvetlenül veszélyeztető állapotokat eredményezett, hiszen a tömegek szennyvízkibocsátása – és ezzel együtt a járványveszély – nőttön-nőtt. Pest-Buda is rendelkezett a barokk korban létesült csatornákkal, de a pesti oldalon akadálytalanul meginduló városterjeszkedés megnyitotta az általános csatornázás szükségességének igényét is. A reformkor urbanizációja – a Lipótváros kiépülése, a külvárosok növekedése – számos új területen tette szükségessé a csatornahálózat kiterjesztését, és a nagy árvizek rámutattak a város sérülékenységére: a dunai csatorna-kitorkollásokon át beáramló árvíz oda is elért, ahová a felszínen nem jutott volna el.

Történetünk egyik fontos sarokpontja, hogy új kórokozók jelentek meg a középkor rémének tekinthető, de hazánkban még a 18. században is pusztító pestis után. A kolera 1831-es megjelenése évtizedenként visszatérő súlyos járványokat okozott. Emellett számos más kórság – a tífusz, tüdőbaj, vérhas – is pusztított. Pest-Budán, majd Budapesten a városfejlődés közhigiéniai felismerései, majd törekvései nagyrészt e járványok szomorú tapasztalatainak hatására alakultak.

Az 1890-es években már megszilárdult a közvéleményben annak az angol találmánynak a szükségessége, amely napjaink háztartásaiban már elengedhetetlen. E találmány két betűje mögött már egy főgyűjtőket, házi csatornákat és egyenletes vízszolgáltatást feltételező hálózat rejlik.

Kiállításunk tehát a higiénia felszín felett zajló átalakulása mellett a felszín alatt zajló változásokra, a városi csatornahálózat történetére egyaránt koncentrál, ugyanakkor olyan kultúrtörténeti érdekességeket is felvillant, mint például az ember biológiai működése során keletkezett salakanyagokhoz való viszonyulás irodalmi, filmes vagy éppen képzőművészeti lecsapódásai.