Fisher szerint a jóléti államok stabil társadalmi-gazdasági alapokra épülő, virágzó ellenkultúráiban „a modernitás elitista projektjét a tömegek visszamenőlegesen is birtokba vették”, demokratizálva és átélhetővé téve annak jövőorientált, kísérleti és innovatív szellemiségét. A kollektív képzelet korrodálásának neoliberális programja azonban Franco ’Bifo’ Berardi sokat idézett kifejezésével „a jövő lassú eltűnéséhez” vezetett, a modernség popularitása, illetve a pop modernizálása pedig ma éppoly távolinak és utópisztikusnak tűnik, mint a hatvanas évek előtt. Fridvalszki kiállítása a feje tetejére állítja azt a klasszikus kérdést, hogy mit jelenthetnek nekünk ’68 és ’89 ellenkultúrái, az experimentális könnyűzene öröksége a jazztől a jungle-ig, az absztrakció társadalomformáló ambíciói vagy az avantgárd imaginációs-intellektuális imperatívuszai.

A valódi kérdés az, hogy mit gondolnának a hatvannyolcasok és a nyolcvankilencesek, az avantgárd művészek és radikális gondolkodók rólunk, a mi „jövő utáni”, retro-ciklusokba zárt, kilátások nélküli korszakunkról.