Várhelyi Tímea képei a figyelemre épülnek: ez egyként jelent pontos és kitartó természet-megfigyelést, valamint folyamatos önmagára figyelést. Utóbbi nem narcisztikus én-központúság, hanem a rajzoláshoz szükséges koncentráció fenntartását ellenőrző belső munka.

A radikálisan leszűkített motívumkészletből dolgozó mesterek – Giorgio Morandi, Eugene Leroy, Veszelszky Béla – nyomdokain haladva Várhelyi Tímea is sorozatokat hoz létre; „modelljei” éveken át személyes környezetéből kerültek ki: a szoba zárterkélyének ablakívébe tolt zongora lábai, a parketta mintázata, maga gyűjtötte termések, virágok, jelentéktelen, minden lakásban heverő apró tárgyak.

Művein vagy az említett enteriőrből metsz ki egy – jellemzően a megszokott nézőpont alatti perspektívából láttatott – látványt a zongoralábakkal (a hangszer nélkül), vagy tárgyaiból alkalmi csendéleteket állít össze a parkettán. Különös, egyszerre érdekfeszítő és viszolyogtató élmény volt számára egy kölcsönkapott emberi koponya rajzolása: élettelen tárgyként való tanulmányozása és az egykor volt személy zavarba ejtő „jelenlétének” nyomán ezt az ambivalenciát láttató, szépséges-borzongató pasztellek születtek. Legújabban a plein air alkotással kísérletezik, a mező flórájából szemel ki egy tenyérnyit. A munka során egészen közel kell hajolnia a földhöz és a növényekhez – a fizikai megpróbáltatás egyben szimbolikus gesztus is.

És egy lényeges motívum: Várhelyi Tímea művein a tárgyakkal egyenrangú létező az árnyék. A zongoralábak és a beállítás elemei közé bekúszó, olykor titokzatos-fenyegető árnyékok felszámolják az idillnek még a legkisebb esélyét is. A napsütötte mezőn sincs másképp, mint a szobában: a modelljei fölé hajoló rajzoló sötét sziluettje vonásaitól megfosztott, baljós önarcképként vetül rá a fényben úszó természetrészletre.

Andrási Gábor