A római és középkori főúri udvarokban a csontokat az asztal alá dobálták, a kutyák pedig rögtön elropogtatták azokat, miközben a jóllakott gazdák a tóga, vagy az asztalterítő szélébe törölték a szájukat.

A nagy csarnokokban való közös étkezést idővel felváltotta az intimebb környezetben, családi körben való falatozás; a tányérokat, fedeles tálakat és mártásos csészéket pedig további változatos formájú és funkciójú darabok egészítették ki az ebéd-, illetve vacsoraszerviz részeként. Az ónkupát és a súlyos kerámiatálat felváltotta az üvegpohár, a kínai import eredményeképpen a filigrán porcelán, az abrosz mellett megjelent a damasztszalvéta, a csont számára pedig külön félhold vagy kifli alakú tányérka szolgált. A csonttányér tehát nem csontból készül, hanem csontnak: porcelánból, üvegből, fémből, kerámiából, fajanszból gyártják elvétve ma is.

Elek Lenke csonttányér gyűjteményét Hitka Viktória és Lublóy Zoltán kortárs reflexiói egészítik ki.