1945-ben újpesti asztalos családba születtem bele. Gyerekkoromtól szobrásznak készültem, bútorasztalos, majd kőszobrász lettem. Varga Ilonával kötött házasságunk (1970) után Dunaföldváron telepedtünk le. Két gyermekünk született: István (1973) és Zsuzsanna (1974).

1970-ben kenyérkereső foglalkozásként kezdtem el a fát faragni. A sárospataki Népművészeti Fafaragótábor munkájához csatlakozva (1975) vált élethivatásommá a népi fafaragás. Tudatosan készülve a magam vállalta feladatra, több témában gyakorlati és elméleti, szakmai tanulmányokba kezdtem. Számos neves tudós kutató segítségével és bátorításával fokozatosan alakult ki a Csepeli-féle fafaragó-szemlélet és stílus.

A lényeg: a tradícióra alapozva régi-új, ma használható, örökérvényű üzeneteket hordozni képes tárgyak készüljenek. A magyar népi faművesség szerteágazó, sokszínű, térben és időben organikus, történelmi megjelenésével folyamatosan változó jellegzetesség. Az elmúlt negyven évben a népi fafaragó-generációm jelesei a műfajt megújították, néhányan az építészeti tér egészében a magas kultúra felé járható utat tapostak ki. A magam tárgy-szintézisei sikeresnek bizonyultak, több tucat szakpályázati díjjal az életpálya ívét igazolják.

Nézetem szerint, bármely kultúrának az éltetése a hagyomány tiszteletével, értésével kezdődik, s az alkotó hagyománykeltő munkásságát a közösség fogadja-avatja használhatóvá, a jelenkor értékévé.

Csepeli István