A csuhémunka a gyékényfonással rokon háromdimenziós fonás. A Dunántúlon, az Alföldön, Felvidéken és Erdélyben is művelik, de talán Kárpátalján a legjelentősebb. Visket a csuhéfonás kárpátaljai fővárosának is nevezhetjük.

A technika ismerete az 1940-es években terjedt el Visken, az 50-es években már a magyar iskolában is tanította Forgon Elemér.

Ma közel 1400 család él csuhéfonásból. A kosárkötő asszonyok többsége egész októberben kukoricát tör, hogy fizetségként elvihesse a csuhét. Munkáik eljutnak Németországba, Csehországba, Hollandiába és Japánba is.

Gunda Béla kutatásaiból tudunk a „világjáró vengerecekről”, a kézműves munkák kereskedelméről, ami mindig férfi tevékenység volt. Ezzel ellentétben itt a viski asszonyok jártak vasúttal piacozni csuhé munkáikkal. Eljutottak Kijevbe, Moszkvába, Ogyesszába, Rigába, Tallinba, Vilniusba. A Krím, és a kaukázusi partvidék sok településén árultak, ezzel biztosítva családjuk megélhetését, amely sok esetben a málenkij robot, a gulag következtében csonka család volt.
A csuhékötést korán ellesték, megtanulták a gyerekek szüleiktől. „Anyám ment a kosárral. A nagyanyámra hagyott. Öt évesen őriztem a libákat, közben kötöttem a kosaram. Bizony még gyengécskék voltak, de anyám mindig megdicsért.”

A viski csuhéfonók az 1960-as évektől szerepeltek és nyertek díjakat a kijevi, lvovi, moszkvai népművészeti kiállításokon. Az ezredfordulót követően az anyaországban is bemutatkoztak különböző pályázatokon Budapesten és Pécsváradon, és önálló kiállítást rendeztek Pécsett.
A viski kézművesek közül a Budapesten zsűriztetők
megalakították a Viski Műhelyt; melynek vezetői: Dancs Éva magyartanár és Czébely Lajos költő.