Az 1903-ban végrehajtott első motoros repülés jelentőségét csak késve érzékelték az első világháborúra készülő nagyhatalmak katonai vezetői. Igaz, az akkori repülő eszközök technikai színvonala (törékeny szerkezet, kis motorteljesítmény, mai személygépkocsikhoz hasonló végsebesség, hadi alkalmazhatóság) joggal táplált kétségeket alkalmazása iránt. A két világháború közötti időben a repüléstechnika rohamos technikai fejlődése azonban megerősítette Giulio Duchet olasz tábornok légiuralom-elméletének helyességét. „Egy elkövetkezendő háborúban az a hadban álló fél lehet a győztes, aki képes az abszolút légi-uralom megszerzésére. Önálló légierőt kell felállítani, melynek gépei az ellenséges hátországban megsemmisítő légicsapásokkal hatalmas pusztítást végeznek, ezzel megtörik az ellenfél háborús elszántságát.”

Az ellenséges repülőeszközök időbeni felderítése lehetővé teszi a támadó szándék korai felismerését, és lehetőséget teremt a védelem hatékony megszervezésére. Erre a célra legalkalmasabb eszköznek a múlt század harmincas éveiben a német Christian Hülsmayer, Rudolf Kühnold és a brit Sir Watson Watt radarkísérletei bizonyultak legsikeresebbnek, nemcsak a légtérvédelem, hanem a haditengerészet szempontjából is. A radar olyan mikrohullámú, nagy teljesítményű berendezés, amely az általa kibocsátott rádióhullámok légi (vízi) eszközökről történő visszaverődése által detektálja azok helyét (oldalszög és távolság), a detektálás időbeli sorozatából pedig meghatározható a mozgás iránya és sebessége. Jelentősége a II. világháború óta (az angliai légi csatától számítva) egyre növekszik, mind katonai, mind a légi tömeg-közlekedés szempontjából.

Hazánkban Bay Zoltán akadémikus – 30 tudóstársával – 1943-ban kezdte el a hazai radarkészülékek kifejlesztését az Egyesült Izzó budapesti titkos kutatólaboratóriumában, mivel a hazai légtérvédelem megszervezéséhez szükséges német radarkészülékek beszerzése, illetve gyártási licenciák megszerzése nem vezetett eredményre. 1944. márciusára már négyféle – felderítő, tűzvezető, vadászirányító és repülő fedélzeti radar kifejlesztése történt meg, világszínvonalú paraméterekkel, tömeggyártása azonban nem, hazánk német megszállása miatt.

1946-ban, a németek által elhurcolt és a szovjetek által hadizsákmányként elszállított (anyag, alkatrész és gyártási) eszközök hiányában, a hazai lokátor-gyártás újrakezdése nehezen indult be. Bay Zoltán és munkatársai a megmaradt alkatrészekből mégis olyan készüléket konstruáltak, amellyel február 6-án sikeresen megmérték a Föld – Hold távolságot. Világszínvonalú teljesítményüket egy nem hadviselt amerikai katonai kutatóintézet kollektívája csak alig néhány héttel előzte meg. A Bay-féle technikai megoldás újdonság-értékét még a konkurensek is elismerték. A professzor 1948-ban kényszerült az USA-ba emigrálni, ahol a washingtoni George Washington Egyetem tanszékvezető tanáraként oktatott, kísérletezett élete végéig. Megteremtette a radarcsillagászat tudományát, foto-elektron-sokszorozót épített Werner Karl Heisenberg atomfizikusnak, javaslatára 1983-ban Párizsban a Nemzetközi Mérésügyi Konferencián elfogadták a méter új etalonját (a fény által vákuumban a másodperc 1/299792456-od része alatt megtett út = 1 méter), egyebek mellett.

Az emlékkiállítás a kimagaslóan jelentős nemzetközi tudományos eredményt elért magyar-amerikai tudós életműve előtti tisztelgés, a rádiótechnikai (radar) fegyvernem eddig a nagyközönség előtt alig ismert szolgálati ágának bemutatása (a Hold-radar kísérlet fegyvernemi emléknap is), és a magyar műszaki és hadtudományok iránti figyelem felkeltésének igényét hordozza. Célunk megvalósításához különösen jelentős támogatást nyújtott Szabó Pál nyugállományú mérnök ezredes, a Magyar Honvédség 54. Veszprém Radarezred elődjének parancsnoka, tudományos kutató, a „Radarokkal a lopakodók ellen” című akadémiai könyvkiadvány szerzője, valamint a helyi katonai szervezetek. A kiállítás a Laczkó Dezső Múzeum jóvoltából, múzeumpedagógiai kiállítás-sorozata keretében valósul meg.

Piros György, a kiállítás kurátora