Az ortodox kereszténység liturgikus tárgyai között számos miniatűr jelenetekkel díszített, gyakran fémfoglalatba helyezett puszpáng- és szarufaragvány maradt fönn. Az első ismert darabok a 15. században készülhettek, a műfaj virágkora a 17–18. századra tehető, míg a 19. században lassan hanyatlásnak indult.

A roppant türelmet igénylő, apró darabokat legtöbbször szerzetesek faragták, a díszes fémkeretek világi műhelyekben is készülhettek. Mivel az Áthosz-hegy vált a miniatűrfaragás egyik ismert központjává, noha a Balkán-félsziget más monostoraiban is készültek hasonló darabok, a tudományos köznyelv összefoglalóan „áthoszi faragványoknak” nevezi ezt a műtárgycsoportot.

Természetesen az északi ortodox vidékeken is készítettek hasonló faragványokat, de gyakran nem fából, hanem csontból és szaruból. A puszpáng anyaga alkalmasnak bizonyult arra, hogy a korábbi századokban elterjedt, csontból és zsírkőből készült faragványokhoz hasonló minőségű tárgyakat készítsenek belőle.

A tárgyak többsége a liturgiában használt talpas és kézikereszt. Mindkettő az ortodox oltár állandó felszerelési tárgya, az előbbinek az oltár közepén, utóbbinak az oltárasztal jobb sarkán van állandó helye, ahonnan felemelve a szolgálattevő pap áldást oszt vele, csókra nyújtja stb.. Jelentős számban maradtak fönn faragott medalionok és mellkeresztek is. A nagyobb méretűeket egyházi személyek (papok, püspökök, szerzetes-elöljárók) viselhették (pl. a panagiákat), míg a kisebb méretű kereszteket, amulettszerű faragványokat a hívek is hordhatták. A faragványokat a monostorok árusíthatták, sokszor viszont ajándékként jutottak a templomok, más monostorok birtokába.

Magyarországon több egyházi és közgyűjtemény őriz „áthoszi” faragványokat. A mostani kamarakiállításon az Iparművészeti Múzeum és a Nemzeti Múzeum, illetve néhány magángyűjtemény legszebb, ritkán látható darabjait mutatjuk be.