A Szakrális Művészetek Hete keretében nyílik meg a Salgótarjáni utcai zsidó temetőt bemutató fotókiállítás, mely a múzeum Kő kövön. Töredékek a magyar vidéki zsidóság kultúrájából című kiállításához kapcsolódik.

A sírkert 1874-ben nyílt meg, területe eredetileg a Kerepesi úti temetőéhez tartozott. Ma már Budapest legrégebbi zsidó temetője, mivel elődeit felszámolták. 1874-től 1891-ig a pesti oldal egyetlen zsidó temetője volt, teljes képe az 1920-as évekre alakult ki. Az ötvenes években még gyakran, a hatvanas évektől egyre ritkábban, utoljára pedig 2004-ben került itt sor temetésre. A temető így átfogó képet nyújt a korszak zsidó társadalmáról. Számos „egyszerű” polgár mellett híres gyáriparos és nagykereskedő család, továbbá jelentős rabbik, tudósok, politikusok és művészek nyugszanak a temetőben. Előbbiek közül megemlíthető például a Kohner, a Schosberger és a Hatvany-Deutsch família, vagy éppen Weiss Manfréd és Zwack József. A rabbik és tudósok közül kiemelendő Bacher Vilmos, Bloch Mózes és Kaufmann Dávid, más szakterületek képviselői közül például az orvos Hirschler Ignác vagy a statisztikus Kőrösy József, mindketten akadémikusok. Ebben a sírkertben temették el Horn Edét, az első zsidó vallású magyar államtitkárt, Wahrmann Mórt, Magyarország első zsidó vallású országgyűlési képviselőjét, majd Vázsonyi Vilmost, az első zsidó vallású magyar minisztert. A művészek közül megemlíthető Kiss József költő, Fényes Adolf festőművész, Gál Gyula színész és Quittner Zsigmond építész. Számos nemesi családnak, köztük bárói rangot viselőknek is van itt családi sírboltja vagy mauzóleuma. Az első világháború hősi halottai közül öten nyugszanak ebben a temetőben, s itt temették el egy külön parcellában a budapesti gettó mártírjait is.

A sírkert építészeti szempontból is rendkívül jelentős, 2002 óta teljes területe műemlék. Itt található a legfontosabb hazai temetőművészeti életművet megalkotó Lajta Béla tervezte síremlékek jelentős része, valamint nagyon sok jelentős építészeti alkotás.

A síremlékek állapota néhány kivételtől eltekintve nagyon rossz. Az utóbbi évtizedekben helyrehozhatatlan károk történtek, több sírbolt teljesen összedőlt, számos síremléket rongálók döntöttek le.

A kiállítás a szöveg és a kép egymást erősítő kapcsolatára épít. A kiállítótér adottságai lehetővé teszik, hogy a tárlat leképezze a temető struktúráját, s a látogató "bolyongását" vezetve a kiemelt síremlékeken - szimbólumaik, az általuk megvalósított társadalmi reprezentáció, illetve használatuk és pusztulásuk képes és szöveges "körülírásán" - keresztül mutassa be a temetőt, mint a hazai, s kiemelten a budapesti zsidó kultúra emlékezethelyét.

A képanyag teljes egészében fekete-fehér ezzel is csatlakozik a hazai temetőfotózás Erdélyi Lajos, Kántor László, Kunt Ernő, Olasz Ferenc vagy Váli Dezső műveivel jellemezhető tradíciójához.