2013 nyarán – egészen pontosan július 9-én – lesz századik évfordulója Scheiber Sándor születésének. Ebből az alkalomból számos tudományos kiadvány, emlékező kötet, dokumentum jelenik meg. Jelen kiállítás alkotója, Villányi András fotóművész, sajátos nézőpontból tiszteleg a magyar zsidó tudományosság egyik legjelentősebb huszadik századi tudósának emléke előtt.

Scheiber Sándor anyai és apai ágon egyaránt rabbi családból származott, és ifjú korától kezdve következetesen készült rabbi hivatására. A Rabbiképző Intézetben Heller Bernát tanítványa volt. Emellett kezdettől tudományos ambíciói is voltak, a budapesti Rabbiképző Intézet mellett párhuzamosan végezte sémi filológiai tanulmányait a Pázmány Péter Tudományegyetemen. Akkoriban a világi tudományos – leginkább bölcsész – diploma és doktorátus megszerzése kötelező volt a rabbik számára is. Amikor huszonöt évesen rabbivá avatták, nyomban Angliába ment, hogy ott tudományos kutatásokat folytasson. Évekig tanulmányozta a Cambridge-i, Oxfordi és Londoni egyetemi könyvtárak ősi héber kéziratos szövegtöredékeit, az úgynevezett „genizákat”, majd hazatérve több évtizeden át folytatta ez irányú kutatásait. „Legkorábbi érdeklődésem a folklór és tárgytörténet felé vonzott. Emléke később is kísért, kísértett, bár az utolsó negyedszázadban tudományos munkám középpontjában a Geniza állt.” E hatalmas munka világszerte elismert tudományos eredményét 1978-ban tette közzé (Alexander Scheiber, The Kaufmann-Geniza: Its importance for the world of scholarship. In: Jubilee volume of the Oriental Collection 1951-1976. Papers presented on the occasion of the Oriental Collection of the Library of the Hungarian Academy of sciences.) Az úgynevezett Kaufmann Dávid – gyűjtemény a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárában található.

Scheiber Sándor az egyre nyomasztóbb történelmi és társadalmi körülmények között végezte rabbinikus és világi tudományos tanulmányait és családi tragédiákat is megélve – anyját 1944 utolsó napján a szeme láttára gyilkolták meg a nyilasok – neki sikerült túlélnie a vészkorszakot.

A második világháború után vezető szerepet töltött be a nagy hagyományú, több mint hét évtizedes múltra visszatekintő Rabbiképző Intézet újjászervezésében és újraindításában. 1945-ben szívós munkával újjáépítette és 1950-től egészen 1985-ben bekövetkezett haláláig vezette az intézményt. Ezalatt ifjú rabbi nemzedékek sorát nevelte és tanította, eközben kutatott, publikált, közéleti tevékenységet folytatott.

Scheiber Sándor vitathatatlanul a múlt évszázad második felének legnagyobb magyarországi zsidó vallástudósa és pedagógusa volt, aki nevelői és rabbinikus munkája mellett több ezer publikáció (könyv, tanulmány, esszé, publicisztika) szerzőjeként kiemelkedő tudományos érdemeket szerzett a zsidó néprajz, a hiedelemkutatás, a nyelv- és irodalomtudomány, a filozófia és az egyetemes művelődéstörténet terén. Jelentős tanulmányokat írt a zsidó ünnepkörök szakrális néprajzáról, és a magyar irodalom zsidó vonatkozású motívumkincseiről. Összehasonlító irodalmi és tárgytörténeti munkáival módszertani iskolát teremtett.

Tudományos munkássága elismeréseképpen számos nemzetközi díszdoktori cím és tudományos rang birtokosa volt. 1983-ban, halála előtt két évvel életművéért megkapta a tudományok doktora címet. A mai magyarországi rabbi testület több nemzedéke vallhatja őt mesterének és feledhetetlen tanárának. Tanítványai közül sokan külhonban folytatták és folytatják hivatásukat.

Jelen kiállítás különlegességét az adja, hogy eddig publikálatlan fényképeket és egyéb dokumentumokat is közöl a nagy tudós életéből és életéről. Villányi András évtizedeken át követte kamerájával és örökítette meg Scheiber Sándort rabbiként, tanítóként, nevelőként, tudósként, magánemberként, és ezek a képek hűségesen közvetítik egy egyedülálló személyiség humánus, karizmatikus, közvetlen emberségét. Aki csak egyszer is találkozott vele, sosem felejti el humanizmust és bölcsességet sugárzó lényét, amely első pillanatban megragadta környezetét. Egy-egy rövid megjegyzésével is utat tudott mutatni tanítványainak az elakadó kutatások továbblendítéséhez. A fotográfia a múló pillanat művészete, amely a könyörtelenül rohanó idő egyetlen másodpercét rögzíti. Ez a pillanat tartalmazza az előzőt, sejtetni engedi a következő pillanatot, és ezáltal halhatatlanságot biztosít tárgyának. A jó fotográfia megállítja az időt, miközben nem hazudja el annak könyörtelen múlását, az emberi lét mulandóságát. A kiállításon látható képek ezt a látszólagos ellentmondást, a „megörökítés”, a múlandó megmaradás fogalmában benne rejlő kettősséget oldják fel mesteri fokon. Még azokon a képeken is, amelyek temetőről, temetésről, elmúlásról szólnak, ott látható a remény, a természet legyőzhetetlen újjászületésének jeleiben, vagy a gyászoló rabbi-társak és tanítványok tekintetében, amelyben tovább él az eltávozott mester halandósága is.

Prof. Lichtmann Tamás PhD, Országos Rabbiképző Zsidó Egyetem, Budapest