A nonfiguratív művészet kétféle forrásból alakult ki: az egyik a geometrikus, a másik a látványból elvonatkoztató absztrakció. A jelen tárlat az utóbbi kifejezésmódhoz kapcsolódó elvont tájábrázolások 1940 és 1968 közötti időszakát mutatja be.

A magyar művészetben az absztrakció kezdeteit Máttis Teutsch Jánosnak az 19l0-es évek második felében született tájképei jelentik. A két háború között Egry József, majd később Tóth Menyhért, illetve a KÚT és az UME fiataljai - Barcsay Jenő, Hincz Gyula, Gadányi Jenő, Bene Géza, Vaszkó Erzsébet - készítettek ilyen jellegű munkákat. A háború után ezt az utat az Európai Iskola művészei - Martyn Ferenc, Gyarmathy Tihamér vagy a kevésbé ismert Stark Anna - folytatták, az ötvenes évek szocreálját követően pedig többek között Veszelszky Béla, Bartha László, Csernus Tibor és Kokas Ignác írták át képeiken a látványt.

A Párizsi Iskolához tartozó alkotók, például Manessier absztrakciója inspirálta a Zuglói Körbe tömörülő festők, Molnár Sándor, Hortobágyi Endre, Molnár László művészetének első korszakát a 60-as évek első felében. Ezen alkotásokkal többé-kevésbé véget is ért Magyarországon a látvány alapú absztrakció, hiszen az évtized végén az Iparterv és a Szürenon csoportba tömörülő művészek stílusát már más hatások, így az absztrakt expresszionizmus és a pop art formálták.

Lóska Lajos művészettörténész, a kiállítás kurátora