Boromisza Tibor a modern magyar festészet sokáig elfelejtett, illetve nem megfelelően értékelt személye volt. Az 1983-ban megjelent könyvében Mezei Ottó hívta fel a figyelmet a művész korai képeire és egyben indította el azt a folyamatot, amelynek eredménye a nagybányai kolónia átértékeléséhez vezetett. Az igazi áttörést azonban a MissionArt Galéria 1992-ben megrendezett Nagybánya kiállítása és az ahhoz kapcsolódó könyv hozta. Ennek folytatása, részben betetőzése volt az 1995-ben Miskolcon rendezett, Boromisza korai periódusát bemutató kiállítás és a következő évben megjelent hiánypótló monográfia. Ettől kezdve egyértelműen bebizonyosodott, hogy a festő művei kihagyhatatlanok a modern magyar festészet kialakulását tárgyaló kiállításokból és katalógusokból.

Boromisza festészetének átértékelésére akkor kerülhetett sor, amikor a korai főművek előkerültek hazai és külföldi magánygyűjteményekből. Az utóbbi időkben felfedezett művei azt igazolják, hogy Boromisza nem csak egy "két képes" festő (Fürdőzők, Nagybánya látképe), hanem a korszak meghatározó egyénisége. Ferenczy budapesti magán iskoláján keresztül jut el Nagybányára, ahol a korai plein-air stílusba sorolható műveit gyorsan meghaladva egy rövid római, müncheni és párizsi kitérőn át jut el a nagybányai művészet megújítói, a neósok sorába már 1906-ban.

1908-ra már megtalálja saját hangját, amelyhez sok segítséget nyújt a Köröshegyi kolónia, illetve a Balaton szülte látvány beépítése művészetébe. Stílusa egyre változik, amennyiben úgy érzi, hogy az általa felvetett problémákra megtalálta a választ, akkor továbblép. Így jut el festészete a festék sávokból építkező művekkel kezdődő, a vad színeket alkalmazó képein keresztül a mozgást és a beeső fények által szabdalt képszerkesztésig, az időjárás jelenségeit tanulmányozó festményekig.

1904 és 1914 között tartózkodik a kolónián. Művészetével és közügyek iránti elkötelezettségével sokat segít a művésztelep megújulásának, Boromisza a legnagybányaiabb művész, a környékbeli tájak ábrázolása után figyelme egyre inkább a város felé fordul, ahol nem csupán annak közkedvelt részleteit, épületeit, terei, utcáit mutatja be, hanem a városban élő emberek mozgalmas életét, a piacok hangulatát, a bányákban, mezőkön, köztereken dolgozó munkások világát is.

Nagybánya mellett, már 1907-től jelen van a budapesti képzőművészeti életben. Fontos szerepet tölt be a modern magyar festészet egyik fontos intézménye a Művészház életében, Boromisza nem csak festészetével, hanem elméleti felkészültségét, határozott művészeti és társadalmi elveit tükröző írásaival is kitűnik kortársai közül.

Boromisza Tibor első világháború utáni pályatörténete élethelyszíneinek megfelelően több szakaszra tagolódik, ami jól áttekinthetővé teszi munkásságának és életének időbeli alakulását.

A háború okozta szakmai és egzisztenciális vesztességek, megpróbáltatások utáni újraépítkezés négy éve (1919-1922) Dunavecséhez és a Margitszigethez kapcsolódik. Mindkét helyen a közélettől, a politikától visszavonult életet élt és csak azzal foglalkozott, ami akkor őt a festészetben leginkább foglalkoztatta: a fényviszonyok ábrázolásának új megközelítésével.

Életének és festészetének következő helyszíne, a Duna menti szerb kisváros, Szentendre. Az ott eltöltött közel öt év (1922-1927) pályája csúcsának is tekinthető mind életkorát, mind munkásságának sokoldalúságát és eredményességét illetően.

Kiábrándulása a nyugati civilizációból figyelmét és érdeklődését már korábban is kelet felé irányította, aminek festészeti és írói gyümölcsei Szentendrén értek be. Miközben minden évszakban nagy termékenységgel festette a város természeti környezetét és a tájban munkálkodó embert: favágót, szántó-vető gazdálkodót, dunai halászt, több könyvet kitevő kézirata született, újra megnősült, házat épített, egy memoárban megírta gyerekkora és családja történetét. Ezt az eredményekben gazdag periódust házassága hirtelen felbomlása rekesztette be.

A következő évben alkotó energiájából semmit sem veszítve, már a Hortobágyon találjuk. Az itt eltöltött három év alatt az ázsiai előképeket őrző, ősi, félnomád pásztorkultúra tanulmányozásának szentelte figyelmét.

A hortobágyi rövid, de annál termékenyebb alkotói periódust egy tizenöt éves, főváros központú korszak követte (1930-1945). Közéleti és szervező tevékenységet illetően Boromisza Tibor pályájának a nagybányai után ez a második legaktívabb időszaka. Létrehozta és másfél évtizeden keresztül vezette a Magyar Képírók Társaságát, akikkel évről évre járta az ország még tradicionális vidékeit, hogy a képzőművészet eszköztárával dokumentálják a paraszti műveltség azon sajátosságait és értékeit, amelyekre építkezve létre lehet és létre kell hozni azt az új festészetet, amelyik úgy integrálható az európai művészet nagy gyűjtőmedencéjébe, hogy ugyanakkor határozott nemzeti karaktert képvisel.

A második világháború az elsőnél is sokkal súlyosabb helyzetbe taszította Boromiszát. Az akkor 65 éves művész három pici gyerekkel, a negyediket várva földönfutóvá lett, miután Buda ostroma alatt lakása és műterme, benne nagyszámú műtárggyal, tűzvész áldozatául esett. Ennek a tragikus eseménynek a kényszere nyitott új fejezetet életében és munkásságában.

Jurecskó László - Török Katalin