2020.07.02.
Janus Pannonius Múzeum

A nagy háború - egy hadifogoly naplójából

2020.06.26.
Janus Pannonius Múzeum

Életképek a századforduló pécsi piacairól

2020.06.24.
Janus Pannonius Múzeum

Szent Iván éjjelének "varázserejű" növényei

2020.06.22.
Janus Pannonius Múzeum

Háború a színházi kulisszák mögött

2020.06.19.
Janus Pannonius Múzeum

A szomjas törökök megadták magukat

2020.06.18.
Janus Pannonius Múzeum

Természet "hímezte" tojások

2020.06.18.
Janus Pannonius Múzeum

Milyen lehetett egy római kori bronz szűrőkészlet?

2020.06.15.
Janus Pannonius Múzeum

Piroska, a néprajzi osztály „édesanyja”

2020.06.10.
Janus Pannonius Múzeum

A holtest a jobb kezében egy pápai bullát tartott

2020.06.09.
Janus Pannonius Múzeum

Szombat esti láz - dédanyáink idejéből...

2020.06.05.
Janus Pannonius Múzeum

Füves asszonyok és vadvirágok nyomában

2020.06.03.
Janus Pannonius Múzeum

Díjnyertes pécsi hárfák

2020.06.02.
Janus Pannonius Múzeum

Parancsol egy piócát...?

Janus Pannonius Múzeum - Pécs
Cím: 7621, Pécs Káptalan utca 5.
Telefonszám: (72) 514-040
Nyitva tartás: Ideiglenesen zárva.
2020.06.15.
Janus Pannonius Múzeum
hír, néprajz
Ha tetszik, ossza meg másokkal is:
Csépányi Piroska jogi értelemben nem munkatársa a múzeumnak s az osztálynak, de lelkileg, erkölcsileg nagyon is az. Önkéntes, segítő „édesanyja” ennek a „családnak”. 
Csépányi Piroska
Másfél méter, maszk. E két, immár előírássá jegecesedett szóval leírható az a jelenség, helyzet, állapot, amelyben hónapok óta élünk. Egyikkel az emberek közötti távolságtartás minimumát határozzák meg, a másikkal a fertőzés terjedése elleni fő védekezési eszközt jelölik ki. Így, ebben az időszakban közelítem meg a JPM Néprajzi Osztályának épületét egy péntek kora délutáni időpontban.

Becsöngetek. Faragó Zsolt kollégám barátságosan fogad, de azonnal mosolyogva hozzáteszi percnyi gondolkodási időt se hagyván: „Kéz- és cipőfertőtlenítés.” Mármint ezt kéri, akárcsak a többi betérő vendégtől. Miért ne engedelmeskednék, hiszen két lépésnyire vagyunk csak a belváros lüktető zajától, lármás forgalmától.

Piroska már közelít felém, azonnal hellyel és itallal kínál, Zsolt tovább szorgoskodik a múzeumkertben. Az oly sokat megélt és látott zárt udvarban ülünk egy padon. Az ódon épület kellően megvéd a kinti közlekedés hangzavarától, a tülkölő autóktól, a nehézkesebben mozgó tehergépkocsik, autóbuszok, vagy az épp hogy fürgén elrobogó motorok jellegzetes, egyszerre szóló kakofonikus hangzásvilágától. Sőt, amikor a járművek által diktált iram és lüktetés egy kicsit alábbhagy, nem messzi egy magas fa felső lombkoronáját zörgeti a lágy, tavaszi szél.

– Képzeld, Istyu kitalálta, hogy hozzuk előbbre, látható helyre a malomkövet! – vág a közepébe Piroska. Istyu nem más, mint Burján István néprajzi osztályvezető. – Gyere, nézd meg! Egy ekkora malomkövet! Tízen is kevesek lennének hozzá! – mutat az egyik építmény mögötti valóban igen termetes őrlőeszközre, miután odalépdeltünk.

Visszaülünk beszélgetni a padra. Rágyújt. Nekem pedig hoz egy kis szomjoltó nedűt. Töltök magamnak.


Talán elfogultság nélkül is elmondható, hogy a Néprajzi Osztály a leginkább családias jegyeket felvonultató szakmai közösség a Janus Pannonius Múzeumban. Nemcsak dolgoznak, törődnek is egymással. Piroska jogi értelemben nem munkatársa a múzeumnak s az osztálynak, de lelkileg, erkölcsileg nagyon is az. Önkéntes, segítő: „édesanyja” ennek a „családnak”.

A néprajzosok békeidőben reggel leülnek a közös asztalhoz, s megisszák a napindító erős kávét. Azonban ezután nem üres locsogás-fecsegés következik, munkamegbeszélést tartanak, elosztják a legfontosabb feladatokat, utána ki-ki megy a dolgára. Piroska sem marad ki sohasem ezekből a tanácskozásokból, mi több, tevékeny részese azoknak.


Ki ő valójában, s hogyan került a múzeumi épületbe, amely 32 éve az otthona is egyben?

Újságírócsaládba született Budapesten, ahol szülei akkor, az 1950-es években már a szakma megbecsült képviselői voltak. Később a szülei elváltak, így édesanyja, Katalin immár Pécsett letelepedve nevelte fel nővérével és húgával együtt. Az Esti Pécsi Naplónál dolgozott, s a család először a Sörház u. 12. számú épületben, a Dunántúli Napló egyik volt raktárhelyiségében tengette napjait. Tóka Jenő, a Mecseki Ércbányászati Vállalat későbbi vezérigazgatója közbenjárásával költözhettek csak egy uránvárosi lakásba.

Amikor Piroska leérettségizett, a Mechanikai Laboratórium pécsi gyáregységéhez került betanított munkásnak. A „Mechlabort” akkoriban a fiatalok gyárának nevezték, hiszen 24 év volt a dolgozók átlagéletkora, és a 30 körüliekből álló vezérkart sem lehetett vénnek nevezni.

– Az elektromos üzemben gyártották azokat a stúdiómagnókat, amelyeket még ma is dicsérnek a régi rádiós riporterek. Például Görgényi Zoli barátom, akivel máig tartom a kapcsolatot. Először fénymásoló voltam. De ne a szónak mai értelmére gondoljunk, akkor természetesen még nem volt fénymásológép. Kőkorszaki technikát használtunk, még a titkárságon is csak tekerős stencilgép működött – mosolyodik el finoman, és „teker” egyet-kettőt kezével a szemléltetés gyanánt.

Később rajztáros lett, azt a tároló helyiséget felügyelte, amelyben a szalagos irományfedélbe helyezett műszaki rajzokat őrizték, sőt, egy ideig még titkos ügyiratok kezelője is volt. Amikor a különböző osztályokról rendezetlen kötegben visszahozták a sorszámozott rajzokat, Piroskának újra sorba kellett raknia az állományt. Megesett, hogy még hétvégén is be kellett mennie túlórázni, mert annyira felhalmozódott a munka. A „Mechlabor” gyártotta azokat a stúdiómagnókat is, amelyeket a moszkvai olimpián használtak. A 120 db magnónak menetkészen rendelkezésre kellett állnia, mindegyikhez külön működtetési gépkönyvre volt szükség. Manapság az internetről már bármit könnyű letölteni, de akkor a műszaki rajzokat méretre kellett vágni, összehajtogatni, majd lefűzni a gépkönyvbe.

Amikor megalakult a gyár KISZ-bizottsága, szervező titkár lett, majd később, immár a vezetőképző iskolát is elvégezve, 1978-ban KISZ-titkárrá választották. Akkortól a Pécsi Városi KISZ Bizottság ifjúmunkás felelőse lett. Ez pártmegbízatás volt, amelybe a káderügyek és a rendezvényszervezés is éppúgy beletartozott. 1981-ben a Politikai Képzési Központban vállalt munkát. Tömegpropagandával, vezetőképzéssel, a nyári táborok, valamint az aktívahálózat szervezésével foglalkozott.

– Közelebb voltunk a tudományhoz és az oktatáshoz, mint egy falusi pártalapszervezet, vagy ahogy a pártbizottság egyes elvtársai gondolkodtak a társadalmi változások szükségszerűségéről. Elsősorban szakmai jellegű munka volt, bár sokszor én magam is feszegettem a politikai határokat.

– Piroska, amikor az életutadat tanulmányoztam, azon gondolkodtam, hogy mi lehet az állomások, szakaszok, munkahelyek közötti összekötő kapocs? Tán az ifjúságvédelem, a nevelés, a pedagógia?

– Igen, természetesen.

S lassan elérkezünk ama bizonyos múzeumi udvarhoz...

– Korábban egy kertvárosi tízemeletes épületen laktunk édesanyámmal. Ott nem tarthattunk háziállatot, ami nagyon hiányzott az életünkből – mesél a körülményekről. Továbbá megyeházi ifjúságpolitikai főelőadóként a hivatalban rengetegen hozzám jártak segítségért, valamint telefonálni is, mivel akkor még kevés készülék állt rendelkezésre. A szobám egy átjáróházra emlékeztetett.

A kertvárosi tanácsi lakásért cserébe tehát beköltözhettek a Néprajzi Múzeum udvarán található lakásba 1988-ban. Gyakorlatilag klasszikus házfelügyelői feladatokat láttak el az épületben; takarítottak, karbantartási munkákat is végeztek, még a múzeumépület utcafronti szakaszát is ők tartották tisztán. Ehhez persze hozzájárult az is, hogy Piroskát még betanított munkás korában oly alaposan megtanították egyes technikai-műszaki tevékenységekre (például a tűpontos forrasztásra), hogy még ma is ő szereli a villanyt a múzeumi lakásban.

Mindössze két évet töltött tehát a Baranya Megyei Tanácsnál, mert utálta a bürokráciát. Megviselte a sok hivatali ügyintézés, a papírmunka egyhangúsága, bár ez teljesítményén nem látszott: amíg hivatalosan 30 napos határidőt adtak az ügyintézésre, ő egy nap alatt megoldotta az ilyen eseteket.

A tanácsi munka után Füke László hívására a Művészeti Gimnáziumba nevelőtanárnak szegődött. Ez ugyanabban az épületben működött, mint a KISZ-iskola (Damjanich utca), így a terep nem volt ismeretlen.

Délelőtt elvégezte a napi múzeumi teendőket, emellett főzött, takarított, majd felsétált a kollégiumba, és következett a nevelőmunka. Fiatalokkal és felnőttekkel már sokat foglalkozott, éppen ezért új kihívásra vágyott, így kerültek érdeklődésének homlokterébe a gyerekek.

– Először levelezőn végeztem magyar-népművelés szakon. Annyit nem tudtam, hogy beüljek tanárnak, sokat kellett volna még tanulnom. Lényegesen nehezebb dolog nevelőtanárnak, mint szaktanárnak lenni. A szülők egy az egyben ránk hárítják a felelősséget. Otthont kellett teremtenünk 120 gyerek számára, igazi nevelőmunka folyhatott. Családias, belsőséges volt a légkör. Soha nem a büntetésben, hanem mindig az értékközvetítésben hittem. Olyan volt a tanári, mint otthon a konyha. Az ajtó tárva-nyitva volt, oda akármikor bejöhettek a gyerekek – ölti egymásba a szavakat, érződik, ahogy az emlékek sorra feltolulnak.

Újra rágyújt. Az öngyújtó nehezen engedelmeskedik, tán a kicsiny láng bizonyul kevéssé ellenállónak a tavaszi szellővel szemben. Eközben Zsolt is leül a közelben, szusszan egyet, pár perces pihenőt tart, hallgat minket, de utána visszamegy és szorgoskodik tovább.

– Szép, hogy ezt mondod: otthon. De ezt a hangulatot, érzetet hogyan lehetett megteremteni a kollégiumban? Mit tudtatok kezdeni a „deviánsokkal”?

– Mindig a serdülőket szerettem a legjobban, mert az a legszebb és legsérülékenyebb életkor az életben. Szívatták egymást, ez kétségtelen, agresszívek is voltak nem egyszer. Olyan légkört igyekeztünk kialakítani, hogy biztonságban érezzék magukat. Akkor már nem éreznek kihívást arra, hogy lopjanak, kocsmázzanak. Talán az volt a titkom, hogy bár nagyon szigorú vagyok, de ez nem látszott rajtam. A gyerekek elfogadták tőlem a feladatokat. Sokan úgy hívtak, „anyu”, hiszen egy jó anyára mindenkinek szüksége van. Ha esetleg mégis volt büntető tárgyalás, ott mindig több gond adódott a szülőkkel, mint a gyerekekkel. Panaszkodtak, hogy „jaj, szégyent hozott rám a gyerek”, meg hogy „nem így neveltem”... Rengetegszer békítettem gyerekeket a gyerekekkel, tanárokat a tanárokkal.

Persze a szakmai előrehaladást Piroska nem bízta a véletlenre, újabb diplomát szerezve egészségfejlesztő mentálhigiénés szakember lett. Akadt olyan csoportja is, amelyben a tanulóknak sikerült 4,5 fölötti tanulmányi átlagot elérniük. Egy másik csoportban valaki másodikban még megbukott, majd az érettségi után őt és a többieket is egytől egyig felvették valamilyen felsőoktatási intézménybe.

A szép pályaív azért nem volt felhőtlen, egy komoly betegség közbeszólt: 1996-ban kétszer megoperálták rákkal. Mindez nagyon megterhelő volt, de szerencsére sikerült megelőzni a nagyobb bajt. 1992-től 12 éven át a Hajnóczy Kollégiumban dolgozott, ahol szintén nem érte be a kötelező feladatokkal, például önismeret klubot vezetett a diákoknak. 2004-ben ment nyugdíjba. Előtte még a nővére, Katalin által alapított Hetedhéthatár c. lapba írt néhány cikket, s ugyanott keresztrejtvényeket szerkesztett.


– Piroska, kérlek, legyél őszinte! Jó neked itt, a múzeumban lakni, élni?

Imádok itt lenni! Korábban sokkal visszafogottabb volt errefelé az élet, más múzeumi osztályokkal nem igazán volt kapcsolatunk. Istyu igazi, balkáni, forróvérű ember. Amióta ő az osztályvezető, pezseg itt minden. Mikor idekerült a ’90-es évek elején a Délvidékről, édesanyámmal és velem szoros kapcsolatot alakított ki, egy kicsit mi lettünk a pótcsaládja. Persze vele és a többiekkel sokszor veszekszünk is jelentéktelen apróságokon, de ezek a csetepaték csak színesítik az együttlétet. Ha elutazom, itt hagyom a kulcsot, a többiek bejárhatnak a lakásomba. Vagy ha épp úgy adódik, Kata felhívhat engem éjjel tizenegy órakor is. A kertet többen ápoljuk, májusfát is szoktunk állítani, az épületet karbantartjuk, amennyire lehet.

Zsolt be- és elköszön, végzett a napi munkával, elmegy. Mi is felállunk, és a beszélgetést lezárva lassan a kapu felé ballagunk. Ott, az épület utcafrontján még váltunk néhány szót Piroskával. Megmutatja azt a bizonyos fal mellett húzódó hosszú sávot, amelyet korábban ő takarított, s mentesítette rendszeresen a galambpiszoktól. A csendes udvari miliő után vissza kell szokni a tülköléshez, a zajhoz, a péntek délutáni csúcsforgalomhoz.

– Tudod, mi lesz holnap Zsolti feladata?! – néz rám kérdőn. – Lefesti a bejárati kaput. Drukkolok neki, remélem, jól sikerül.
Gerner András