2020.07.10.
Janus Pannonius Múzeum

Nyolc honvédzászlóalj alakult Pécsett

2020.07.02.
Janus Pannonius Múzeum

A nagy háború - egy hadifogoly naplójából

2020.06.26.
Janus Pannonius Múzeum

Életképek a századforduló pécsi piacairól

2020.06.24.
Janus Pannonius Múzeum

Szent Iván éjjelének "varázserejű" növényei

2020.06.22.
Janus Pannonius Múzeum

Háború a színházi kulisszák mögött

2020.06.19.
Janus Pannonius Múzeum

A szomjas törökök megadták magukat

2020.06.18.
Janus Pannonius Múzeum

Természet "hímezte" tojások

2020.06.18.
Janus Pannonius Múzeum

Milyen lehetett egy római kori bronz szűrőkészlet?

2020.06.15.
Janus Pannonius Múzeum

Piroska, a néprajzi osztály „édesanyja”

2020.06.10.
Janus Pannonius Múzeum

A holtest a jobb kezében egy pápai bullát tartott

2020.06.09.
Janus Pannonius Múzeum

Szombat esti láz - dédanyáink idejéből...

2020.06.05.
Janus Pannonius Múzeum

Füves asszonyok és vadvirágok nyomában

2020.06.03.
Janus Pannonius Múzeum

Díjnyertes pécsi hárfák

Janus Pannonius Múzeum - Pécs
Cím: 7621, Pécs Káptalan utca 5.
Telefonszám: (72) 514-040
Nyitva tartás: Ideiglenesen zárva.
2020.05.01.
Janus Pannonius Múzeum
fotóművészet, hír
Ha tetszik, ossza meg másokkal is:
A lengyel Stanislaw Ingacy Witkiewicz, vagy ahogy neve alkotórészeinek összevonásával gyakran nevezte magát, Witkacy, a festő, próza- és drámaíró, filozófus, esztéta, fotográfus, a két világháború közötti közép-európai művészet egyik programadó alakja a polgárpukkasztó avantgárd művész ideáltípusaként él az utókor emlékezetében. "Hasiszabáló, morfinista megalomán, skizofrén, paranoid pojáca, cinikus, perverz dadaista és futóbolond” – így jellemezte őt kor-és honfitársa, Witold Gombrowicz, aki visszaemlékezéseiben részletesen beszámol megrázó találkozásukról.
Stanislaw Ignacy Witkiewicz pszichológiai portréi

Gombrowicz látogatóba megy Witkiewiczhez, becsenget, majd izgatottan várakozik, mivel hallomásból tudja már, hogy a házigazda szereti megtréfálni vendégeit. „…egy törpe tűnt fel az ajtóban – írja Gombrowicz – aki aztán hirtelen növekedni kezdett… Witkacy guggolva nyitott ajtót, és beletelt néhány másodperc, mire szemmagasságba kerültünk egymással… Folyton magára akarta vonni a figyelmet, szinte kínozta önmagát és másokat ezekkel a bizarr, sokszor egyenesen kegyetlen tréfákkal. Például eldicsekedett házi ’horrormúzeumának’ kincseivel, melyek között egy újszülött csecsemő mumifikált nyelve is megtalálható volt”.

Gombrowicz bevallja, hogy roppantul idegesítette Witkiewicz viselkedése, mivel úgy gondolta, excentrikus tréfái révén pusztán a fölényét kívánta biztosítani másokkal szemben. Witkiewicz megnyilatkozásaiból azonban kiderül, hogy ő maga inkább egyfajta sokkterápiának szánta, amit csinált. Előfordult például, hogy mikor a társalgás már csaknem belesüppedt a polgári jómodor langyos lábvizébe, minden figyelmeztetés nélkül átható kiáltást hallatott, visszazökkentve közönségét abba a mentális állapotba, amely alkalmassá teheti az embert, az ő szavaival élve, „a lét misztériumával” való szembesülésre.


Witkacy apja szárnyai alatt nevelődött művésszé; rendes iskolába sosem járt, mivel édesapja féltette fia tehetségét az iskola romboló hatásaitól. Az idősebb Stanislaw Witkiewicz maga is ragyogó tehetségű festő, művészetkritikus és teoretikus volt, aki amatőr építészként és kísérletező fotográfusként is nevet szerzett magának. Witkacy részben azért is használt különféle művészneveket - Witkac, Witkatze, Witkacjusz, Vitkacius Vitecasse –, hogy megkülönböztesse magát a vele azonos nevet viselő apjától. Kivételes eset, hogy apa és fia, két művész, ennyire egy húron pendüljön, már ami művészi hitvallásukat illeti; a „tiszta forma” ideáján nyugvó esztétika nézeteik, a modernség iránti elkötelezettségük mind összefonódó egységet alkot. Pedig az idősebb Witkiewicz nem volt zsarnoki apa: fia személyes fejlődését és a művészi individuum kibontakozását mindvégig tudatosan támogatta.

Apa és fia: Stanislaw Witkiewicz és Witkacy, 1910-es évek eleje Apa és fia talán éppen külső adottságaik tekintetében különböztek egymástól a leginkább: az apa sugárzó férfiszépség, északi szláv típusának lenyűgöző példánya, világos szemének átható pillantása apollói szellemet sugall, maga a felvilágosult tizenkilencedik század. A hegyes állú, fiatal Witkacy konok, égő tekintete már a tépett és zilált huszadik századot fürkészi. Azon belül is mindenekelőtt önmagát. Számtalan festett önarcképe mellett egész életében szenvedélyesen fotografált, dokumentálva saját és a hozzá közel állók arcának és személyiségének változásait.


Jadwiga Janczewska, 1912A Törésvonalak kiállításon volt látható három, falméretűre nagyított, fekete-fehér portréfotó ifjúkori, válságos éveinek lenyomata, amelynek egyre mélyülő metafizikai krízisét szerelmének, Jadwiga Janczewskának az 1914-ben bekövetkezett öngyilkossága is súlyosbította. Witkiewicz az 1910-es évek elejétől kezdve a kor lengyel fotóművészetét meghatározó piktorialista, azaz a festői hatásokat kereső irányzattal szemben a portréfotózás forradalmian új változatával kísérletezik, amit saját meghatározása nyomán „pszichológiai portrénak” nevez a róla szóló szakirodalom. Elméleti írásaiban világosan leszögezi, hogy a fotográfiát nem sorolja a művészetek közé. Mivel a valóságábrázolástól függetlenített tiszta formát tekinti a műalkotás abszolút kritériumának, a fotó számára csupán eszköz lehet, mindenekelőtt szenvedélyes identitáskeresésének instrumentuma. E felfogása szintén apja hatását tükrözi, aki így ír 1903-ban kiadott, Dziwny człowiek (Furcsa ember) című művészelméleti témájú könyvében: „A fényképezőgép fejlődése egyszer majd eléri azt a fokot, amelyen túl az emberi idegrendszer részévé válik; attól fogva a fotográfia a művészet készséges eszköze lesz, a ceruza és a festőecset gyorsabb, hatékonyabb formája”.


Witkacy számára a portréfotó és az önarckép a művészetét meghatározó protoegzisztencialista kérdésfelvetés fontos médiuma, a „lét misztériumának”, az emberi lény egyedi, ugyanakkor tömegszerű volta közötti feloldhatatlan ellentmondásnak, a modern, magányos Én metafizikai hontalanságának és önreflexív természetének lenyomata. A költő Paul Valéry mintha csak a kétségbeesett tekintetű, önmarcangoló Witkacy szájába adott volna szavakat Az ifjú párka című versében: „Létező vagyok és magamat látó; magamat látom, amint magamat látom és így tovább... ” (Somlyó György fordítása)
Getto Katalin