Látogatható: 2019. augusztus 30. – 2019. szeptember 20.

115 éve, 1904. január 2-án született Mórahalmon Tóth Menyhért, a 20. századi magyar képzőművészet talán legegyetemesebb érvényű életművének alkotója. Alapvetően öntörvényű, mindig a saját útját járó művész volt, aki szándékosan sohasem törekedett arra, hogy az aktuális nemzetközi trendeket kövesse. „Szegénység, betegség, megnemértés, magány volt része egész életen át. Nem az tartotta benne a lelket, hogy bízott tehetségében, nem a remény éltette, hogy felismerik a tehetségét, és elismerik művészete értékeit. Az ő világában nem a siker volt az értékmérő, hanem a munka, a neki adatott mondandó megfogalmazása. Ezért nem változott meg az öregkori ünneplések idején sem; maradt, aminek indult: a festészeten keresztül az élet titkait kereső parasztfiú. Mert a festészet Tóth Menyhért számára nem csupán önmegvalósítás, hanem megismerés, filozófia is volt.” (Németh Lajos)

Tóth Menyhért művészetét csupán a hatvanas években kezdték el szélesebb körben felfedezni, megismertetni, s mélységében még ma is tart. Ennek egyik fő letéteményese, mindenekelőtt gyűjteményi téren, a Kecskeméti Katona József Múzeum, ahová 1974-től kezdve vásárlás, ajándékozás, végül 1981 után hagyaték útján került a többezres életmű mintegy kilencvenöt százaléka. Ebből a hatalmas kollekcióból ezúttal egy szerény, 30 tételből álló válogatás segítségével emlékezünk a festőre szülővárosában, Mórahalmon, köztük olyan remekművekkel, mint például az Apám a kertész, a Disznófejű nagyúr, vagy a Teljesség.

„Én valahogy mindig csak adni akartam. Az erre való hajlandóság nem függ a befogadás mértékétől. Mondjuk itt szétnézek a faluban… Hát ezek az én paraszt embertársaim mindig nagyon agyon voltak gyötörve munkával, és akkor én követeljem, hogy engem értsenek meg? Hát én ezt nem kívánhatom. És egyszer mégis kaptam egy igazi, nagy ajándékot az egyik szomszédomtól. Ott állok egy este a konyhában és festek. Bejön az egyik szomszéd, én mondom neki, hogy ezen a képen dolgozom, kezdek neki beszélni a munkámról. Erre nagyon határozottan azt mondja: Hallgass! Na mondom magamban, egy hete nem láttuk egymást, most meg azt mondja, hallgass – hát jól van, nem szólok. De azért nem bírtam ki soká. – Mért mondod édes komám, hogy hallgassak, hát én, hogy ezt csinálom, attól még szeretnék veled beszélgetni. – Hallgass! – mondja. – tudom, hogy zavar az, ha én beszélek. Én csak azért jöttem, hogy nem történt-e veled valami baj, nem láttunk napok óta. Tudod, én hatökör vagyok ahhoz, amit te festesz, de hát a földedet ellátod, megkapálod a paprikádat, mindent megcsinálsz úgy, ahogy én, de utána, amikor én már alszom, te még égeted a villanyt és csinálod ezt… Hát még ha nem is értem, tudom, hogy ez nem bolondság. Biztos, hogy ez nagyon komoly dolog. Én megyek, és te csak csináld tovább. Hát engem ez úgy meghatott, hogy jobb kritikát nem is kívánok. Hogy azt mondta, hogy ez nem bolondság. Csakhogy nem érti még. Majd csak megérti ő is, ugye?”

(Tóth Menyhért)

ifj. Gyergyádesz László